Sándor Iván - Ménesi Gábor (szerk.): Mikoriak a golyónyomok? - Beszélgetések (Pozsony, 2005)
A napnyugta utáni fényben
Ekkor már nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás utáni első demokratikusan választott kormány megbukik; az is, hogy a rendszerváltás korántsem tudta semmissé tenni azokat a mélyben játszódó folyamatokat, zsákutcákat, kelepcéket, amelyeket mindmáig érvényesen Bibó elemzett. Élesedik a vita az irodalmi teória irányzatai között. Ebben az évben jelenik meg (még a Hamlet, az idegen előtt) a Vég semmiség. Kritikájának a Közös éjszaka magyar és magyar között címet adja. Megjelenni látta a könyvben a megosztottságon belüli kommunikáció esélyének parancsát, azt, hogy - amiként írta - „miért nem megy nekünk a minimális nemzeti önismeret és országépítés”; továbbá megjelenni látta a Bánk bánban visszatérő konfliktusaink gyökérzetének irodalmi alapmetaforáját. Arról töprengett, hogy lám, körüljáródik „egy kétszáz éves csapda, melynek szűkössége és mélysége utóbbi éveinkben csak fokozódott.” Nyomatékosan egyetértett azzal, hogy Katona drámája nemcsak nemzeti tragédiaként, hanem létezésdrámaként is értelmezendő. Arról írt továbbá, hogy Katona eljutott a nemzeti sors és az egyetemes szétesés, sötétség, semmibe hullás egzisztenciális élményéig, a dráma egyik központi kérdése az integer személyiség romlása, nem a pusztulás, nem a túlélés, hanem a „kivérzés” - ama vég semmiség. Idézem a kritika két befejező mondatát: „...a történet ma ismét ijesztően rólunk szól, a maga archaikus, meghökkentő modernségében: éjszakánk éppen azért közös, mert közöttünk, magyar és magyar között, nem pedig idegen és magyar között húzódik láthatatlan, megfoghatatlan sötét folyamként. József Attilát parafrazeálva: ’hamis tanúvá lettünk saját igaz pörünknél’.” A másik mondata átvezet ahhoz, hogy Katona után miért fordult Vörösmartyhoz, akiben azt fedezte fel, hogy — 273 —