Sándor Iván - Ménesi Gábor (szerk.): Mikoriak a golyónyomok? - Beszélgetések (Pozsony, 2005)
A napnyugta utáni fényben
„...mennyire minden készen áll ahhoz a tragédia- és tragédia-komédia sorozathoz, ami Katona korszaka után csak halmozódott, sűrűbb és komplikáltabb lett”. Azt, hogy mindez a rendszerváltás utáni időkre is érvényes, az (ugyancsak 1993-ban írt) Mi a magyar, ha nem kérdezi folyton-folyvást című esszéjében foglalta össze. Abból indult ki, hogy a „ki-mi a magyar?” miért egyike a hibásan feltett kérdéseknek. Már maga a kérdés is arra utal, írta, hogy mögötte az állandó bizonytalanságérzet mentalitása húzódik; a kérdésfeltevés örökös szorgalmazása „egy gyenge magyar-EGO önvédelme a szabadság: az univerzális személyiség erős vonzásával szemben”. Most, miközben beszélünk, élesen utalnak az 1993-ban leírt gondolatai 2004. december 5-ére: „Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdeztünk.” A történelmi folyamatosság mélyén lappangó strukturális zavarról van szó. Erre mutat rá az, hogy Balassa a fenti mondatokat idézi Babits 1939-es nagy tanulmányából. Az ő nyomvonalán haladva mondja: „A magyar nem fogalom és lényeg, hanem történelmi folyamat, tapasztalatiönismereti processzus, beleértve a félreértéseket, a zsákutcákat.” Mint minden más nép életében, teszi hozzá. A konklúzió: „A Mi a magyar? - ez a kérdés fogalmilag nem válaszolható meg, nincs metafizikai esszenciája, hanem története van...” Péter ezzel a történettel nézett szembe Katonától, Vörösmartytól az ezredfordulóig, és ehhez Aranyt, Bartókot, Babitsot, József Attilát, Széchenyit, Jászit, Bibót, Szűts Jenőt hívta segítségül. Gondolataikon tépeló'dve látta a „folyamatokat” heterogén narratívának. Végső soron - a nagy tanulmány utolsó mondataiban — 274 —