Sándor Iván - Ménesi Gábor (szerk.): Mikoriak a golyónyomok? - Beszélgetések (Pozsony, 2005)
Hét énünk mélyén
Helyettem írták- Találkoztam-e gyerekkoromban, ifjúságomban olyan könyvvel, amelyik végigkísért az életemen? Nem tudnék kiemelni egyet sem. Furcsa, mert ahogy ezt kimondom, írók nevei, könyvek jelennek meg előttem. Azt hiszem, a negyven évem tájékán érkeztem el odáig, hogy visszafelé nézve világosodott meg a korábbi összeláncoltságom egy-egy könyvvel.- Bennem az motoszkál, hogy valóban ennyire nem jelentettek élményt a korai olvasmányok, vagy amióta nagyon tudatosan építi magát, csinált egy tabula rasát?- Az ilyen kérdésekre igazán pontos válasz nincs, mert a „belső” eseményeket inkább kiírja az ember magából. Voltak persze nagy olvasmányélményeim. Komlós Aladár tanított meg Petőfire a gimnázium alsó osztályaiban. Nagy élmény volt 1945-46-tól tizenöt-tizenhat éves diákként József Attila. Füst Milánnal igazán már a hatvanas években ismerkedtem meg. Akkor olvastam újra egyik legnagyobb versét. Miért került közel hozzám? Elsősorban a magány miatt, ami árad belőle, amit én igazán csak magammal tudok megbeszélni. Amikor Füst Milán azt írja - nem szó szerint idézem -, de hol majd megpróbáltatik, ki mit bír el, s ha nem ád ott az égi atya enni, azt kitartom-e, s a szomjúságtól majd jajongok-e, s a bitangságban majd hogy elbitangolok-e... Ehhez lehet kötődni vagy nem kötődni. Én kötődöm hozzá. 1930-ban születtem. Elég korán átéltem azokat — 26 —