Sári B. László: A hattyú és a görény. Kritikai vázlatok irodalomra és politikára (Pozsony, 2006)
Javaslatok kritikára
elismeri, az „alkatváltás” „minden főbb összetevője a művészi létértelmezés átrendeződő horizontjára vezethető vissza” (Kulcsár Szabó 1994, 161), azt feltételezi, hogy „a külső hatások semmiféle szerepet nem játszhatnak az elvontabb szinten lejátszódó változásokban” (Veres 1993,301). Mindezek fényében Kulcsár Szabó meglepő módon fontosnak tartja kiemelni, hogy az „új érzékenység” kialakulásával kapcsolatban „távolról sem gondolható, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek irányzati szerkezetében egy, a nyugat-európainak maradéktalanul megfeleltethető posztmodern kortudat nyelvi-poétikai magatartásának változataival volna dolgunk” (Kulcsár Szabó 1994, 162-3), s „a huszadik századi magyar irodalomban is megfigyelhető a formák és nyelvek olyan történeti interakciója, amelynek jellege, karaktere eltér a nagy nyugat-európai irodalmakétól” (Kulcsár Szabó 1994, 163). Ezt az eltérést azonban - a magyar irodalom nemzeti jellegének védelmében nem a speciális történeti és regionális kontextussal magyarázza, hanem véleménye szerint „a formák és a nyelvek új összjátéka azon feltételektől befolyásolva alakítja újra irodalmunk nemzeti paradigmáját, amelyeket örökölt, s amelyekből tetemes részben keletkezett is” (Kulcsár Szabó 1994,163). Az az irodalmi hagyomány tehát, melyből a hetvenes évek végének írásai építkezni próbálnak, Kulcsár Szabó szerint „olyan huszadik századi szerzők (Babits, Kosztolányi, Márai, Szabó Lőrinc, József Attila és mások) poétikai-nyelvszemléleti örökségéből táplálkozik, akik számára éppen nem volt közömbös az irodalom nemzeti nyelvű feltételezettségének ténye” (Kulcsár Szabó 1994,163). Kulcsár Szabó azáltal, hogy csupán nyelvi szempontokat vesz figyelembe, a huszadik századi magyar irodalomnak azt a folytonosságát igyekszik visszaállítani, melynek „megszakítottságát” 1948-tól kezdődően éppen ő diagnosztizálta (Kiss 1999, 141). Vagyis a magyar irodalom „horizontváltásoktól” tagolt, „telosz nélküli folytonosságát” feltételező szerző a „modernség (általa[m] belátható) alakulástörténetében” (Kulcsár Szabó 1994, 12) a végcélt az irodalmi művek „szövegszerűségének” fenntartásában látja. Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy miként is érti Kulcsár Szabó az irodalom nyelviségének egyébként meglehetősen általános meghatározását (Veres 1993, 305). Érdemes ezen a ponton hosszabban is idéznem őt, mégpedig könyvének azt a részét, ahol a hetvenes évek 166