Schein Gábor: Traditio - folytatás és árulás (Pozsony, 2008)
"Ne higyjetek értetlen bűneimnek"
deményt ismerünk az átfogó életrajzi elbeszélés megalkotására, annál nagyobb szükségünk van a kiválasztás, a keretezés és a kiegészítés eljárásaira, tehát a történeti filológia - tudatosítva vagy anélkül - annál többet kényszerül átvenni eredeti ellensége, a kisajátító legendaképzés irodalmias eszköztárából. E jelenség részletes vizsgálatára azonban itt most nem szeretnék kitérni. Ehelyett abban a térben kívánok maradni, amit Németh G. Béla és Kabdebó Lóránt idézett fogalmai, az önmegszólításé és a dialogizálódásé nyitnak az értelmező előtt. Első pillantásra a két fogalom abban különbözik, hogy amíg Kabdebó Lóránt elsődlegesen történeti jelentéseket kölcsönöz poétikai tapasztalatainak, Németh G. Béla egy verstípust jellemez, de mivel a verstípus előfordulásának megszaporodását történeti okokra vezeti vissza, a történeti összefüggések végül szétzúzzák a tipológiát, és bár koncepciójának átdolgozására már nem vállalkozik, a tanulmány végén mégis megállapítja, a József Attilától idézett vers, a Tudod, hogy nincs bocsánat nem illeszthető egy sorba a típus kiválasztott példáival, Balassi, Faludi Ferenc, Kölcsey, Vörösmarty és Arany egy-egy versével, továbbá Babits Csak posta voltál című költeményével, valamint Kosztolányi Számadásinak szonettjeivel.250 Mint emlékezhetünk rá, Németh G. Béla a József Attila-i lírapoétika megváltozásának hátterébe a felkínált társadalmi szerepek kiüresedését helyezte.251 Kabdebó Lóránt személyes és politikai válságokkal társulva az igazság homogenitásának tarthatatlanságáról ad számot. Gondolatmenetükben közös, hogy a változásnak tragikus tartalmakat tulajdonítanak, és stilisztikai, illetve filozófiai belátásaikra, mintegy a kiüresedés és a felbomlás szükségszerű következményeként az öngyilkosság árnyékát borítják. Tehát bár elsősorban Németh G. Bélának nagyon nagy érdemei vannak a poétikai elvű versolvasás lehetőségeinek kimunkálásában, végső soron mindkét értelmező olyan olvasási módokat erősít meg, amelyek a nyelvi formák és a referencialitás feszültségének eltörlésé-250 „Van-e tehát ezek gondolkodása, élményköre s az említett költők gondolkodása és élményvilága között is valami korszakra jellemzően közös. Igennel felelni természetes volna, ha a fölsorolt nevek között ott nem volna, prominensen nem volna ott József Attiláé. Feloldható-e e dilemma?” Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról. In: uő. Hosszmetszetek és keresztmetszetek. Szépirodalmi, Bp„ 1987. 264-296. Itt: 296. 251 Németh G. Béla: i. m. 286. 155