Schein Gábor: Traditio - folytatás és árulás (Pozsony, 2008)
"Ne higyjetek értetlen bűneimnek"
észrevenni a tükrözés sematikáját, a máshollét e sajátos formájáét: a tulajdonképpeni lét csak a jelenvaló lét tükrözése által kerülhet oda, ahol pedig nincs, a feltárultságba, a jelenvaló lét menekülése - amit úgy kell elképzelnünk, mintha valaki hátat fordítana a tükörnek, de a tükörkép változatlanul nézné őt - szertefoszlatja a tükrözésnek ezt a megértett heterotípiáját. A későbbi irodalmi recepcióban - és itt első sorban Tandori Dezső verseire, egész pontosan a hetvenes évek szemléletváltását kezdeményező Töredék Hamletnek című kötetre utalok - József Attila költészetét az én topológiájának újragondolása tette a korábbiaktól eltérő módon olvashatóvá. Amikor a személy a tér alakzatává és alakítójává vált Tandori lírájában, minden egyéb jelhez hasonlóan az „én” is olyan helyként mutatkozott meg a megalkotott nyelvi világban, amely nem a jelentésteli azonosság megvalósítása felé terelte az olvasást, hanem hogy szüntelenül arra reflektáljon, miként tölthető be egyáltalán a hely jelentéssel. A Töredék Hamletnek lírájában az én, a személyesség azonosítója szüntelenül mozgásban lévő, betölthetetlen grammatikai térnek bizonyul, ami éppen ezért a várakozásban, a következés, a keletkezés ígéretében képes önmagát megjeleníteni: „Minden hogy kitágult, mióta / elmozdulhatok nézésem mögül. / Nem fedi el többé képeivel / azt, aminek már nevet sem adok, / amibe csak hanyattbukhatok. / Áthullok eszméletemen. / Állandóan következem.” (Minden hogy kitágult...) E sorok kulcsszavai, közülük is elsősorban az „eszmélet”, világosan utalnak arra a szoros kapcsolatra, amely Tandori korai költészetét József Attiláéhoz kötötte, az én topológiájában tapasztalható különbségek a személyiségfelfogás megváltozására hívják fel a figyelmet. Mielőtt azonban e változás részleteivel foglalkoznánk, és tanulságaival visszatérnénk József Attila költészetéhez, egy megjegyzést kell tennünk. Az imént idézett sorok egyik megértési nehézsége abból ered, hogy a versben a beszéd perspektívája rögzítetlen, nem rendelhető egy, a prezencia elve szerint megragadható énszerűséghez, testesítse meg azt a költő biografikus személye vagy az olvasás során megalkotott egységes lírai én, éppen ezért nem vonható be az értelmezésbe mindaz, ami a pszichológia, a filozófia és a szociológia alkalmi szőtteseként hagyományosan a szövegek hátterét szokta alkotni. Nincs más megérteni való a szövegben, mint az én topológiája. 158