Szegedy-Maszák Mihály: A mű átváltozásai - Szegedy-Maszák Mihály válogatott munkái (Budapest, 2013)
A hatástörténet kérdőjelei
vélte megkülönböztető tulajdonságuknak (Németh 1982, 117, 154, 157, 160-161). Amennyiben az (Én költő vagyok...) szerepképlete összeegyeztethetetlen az Ars poeticáéval, a Thomas Mann üdvözlésé nek emberképe szögesen szemben áll az Eszméletével, A város peremén nyelvfölfogása pedig kizárja Költőnk és korá-ét, valóban nem lehet József Attila verseit „valamely egységes [...] én hangjaként” hallani (Kulcsár Szabó 2001, 19), csakhogy ez más költőkre, éspedig nemcsak a huszadik században éltekre is vonatkoztatható. Vajon a Tündérálom a teremtett költői én vonatkozásában nem áll-e közelebb Vörösmarty némely költeményéhez, mint Az apostolhoz? Való igaz, hogy az Eszmélet erősen különbözik „a saját hanghoz kötött lírai bensőség (Innerlichkeit) megnyilvánulásától”, de ez nem okvetlenül „költészettörténeti fordulópont” (Kulcsár Szabó 2001), hiszen ebben a vonatkozásban Hopkins vagy Mallarmé hangúlyozottan személytelen költeményei is szembeállíthatok a romantikus örökséggel. „Az egyén [...] semmi módon nem fix vagy önálló alany, hanem társadalmi folyamat, a termelésnek tárgya és alanya, társadalmi alany és társadalmi tárgy” - írta a költő egyik értekezésében (József 1958, 122), és már korábbi szövegei is kétségessé teszik a következetes ragaszkodást valamilyen értékrendhez. „Ha statisztikát készítenénk József Attila igekötőiről - érvel a költő személyiségének egyik elemzője -, bizonyára kitűnne az él-’ gyakorisága. [...] Ezzel párhuzamos a ’szét-’ igekötő használata [...], világosan utalva énjének szétesésére” (Kassai 2003, 188). E föltevésnek nem mond ellent, hogy a Mondd, mit érlel... című versben más beszélő más olvasót szólít meg, mint az Eszméletben. Talán nem túlzás azt állítani, hogy „bizony kérdésessé tehető (lenne) a kései József Attila-versek egyazon szerzőnek tulajdonítása” (Janzer 2001, 71). Sőt, olykor egyazon költemény szövegében is érzékelhető a jelentés szétszórtsága. József Attila éppúgy világosan látta a jelentő értelemképző szerepét, mint Kosztolányi, hiszen az Ady-víziőban nyomatékkai hangsúlyozta, hogy „a rím olyan dolgokat fon össze, amelyeknek különben semmi közük 71