Szűcs Teri: A felejtés története. A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben (Pozsony, 2011)
Trapéz és korlát
II. TANÚSÁG A PILI NSZK Y-ÉLETMŰ BEN Az éjszaka egyfajta mágnesként rendezi maga köré a tágasság, a kozmosz, a hatalom további metaforáit, és magát a beszélő tudatot is saját birodalmába húzza. Az alapvető különbség a József Attila-i lírához képest itt éppen abban van, ahogyan a versekben megszólaló tudat a lét bűnnek való kiszolgáltatottságához, a legyőzöttség tényéhez, az éjszaka „hatalmához” viszonyul: egyszerre fordul felé vággyal és rettegéssel. Az erotikus, a testi meghatározottság markánsan jelen van abban a tovább nem bontható trópusban, amit ez a korai kötet elítéltségként, bűnösségként nevez. A Trapéz és korlát versei többségében hangsúlyosan szerepel egy-egy testi tapasztalat, amely az éjszakával való találkozásnak a szenzuális rétege - ilyen a hullámokba lépés (Te győzz le) vagy a teljes lemeztelenedés (Mert áztatok és fáztatok). Az éjszaka trópusa mindezek után nem személytelen régióként jelenik meg, hanem egy olyan hatalmas (épp ezért ijesztő), ősi, tagolatlan archaikus elemként/ állapotként, melyben az azt megszólító én feloldódik, s önnön testisége elnyelődik egy intenzívebb (ezért: „felszabadító”) szenzualitásban. Az őserőszerű éjszaka világában - épp tagolatlansága miatt - nincs igazi kommunikáció; ez e kötet szinte mindegyik versének tapasztalata. A Pilinszky számára oly fontos József Attila-i hagyományvonal a lét bűnösségének kérdését összekapcsolja a magánnyal - erről ír Beney Zsuzsa is József Attila és Franz Kafka című tanulmányában: „József Attila bűne is ismeretlen, de nem embertelen, az elkövetés és nem az elszenvedés kényszerében létező. Ügy tűnik, hogy számára a bűn a magány elsőrendű metaforája, ahogyan Kafka is (nem egyetlen megfogalmazásként) írja: A magányosság büntetést érdemel. A magány, mely a kommunikáció lehetetlenségét is jelenti, a vers kommunikatív fúnkciójában csak szimbolikusan jeleníthető meg, vagy lírai közlése stilizált ságában, vagy, mélyebben, a betegség, a bűn vagy a világra vetített elidegenedettség folyamatában. [...] A törvény Kafkánál az elidegenedett irracionalitás metaforájának felel meg, József Attilánál inkább a világ átláthatatlanságában remélt rend keresésének.”48 A fegyenc trópusban a létező eredendő bűnössége fejeződik ki, úgy is, mint az elfojtottnak való kiszolgáltatottság és mint az önkifejezést, a másikkal való szót-értést kívánó, de azt el nem érő magány. Az alakzat megjelenése mindig 48 Beney Zsuzsa: József Attila és Franz Kafka. Vigília 2005/11. 893. o. 81