Tábor Ádám: Szellem és költészet. Esszék az egzisztenciális gondolkodás és a modern magyar líra tárgyköréből (Pozsony, 2007)
Egzisztencialitás a modern magyar költészetben
ba a ciklus egy másik kiemelkedő darabja, a Beszélgetés. Ezt a verset Rába ars poeticájaként fogom fel. Ebben a költő a föld szellemét szabadítja ki „tetszhalálából”, „kést ragadva erre a földdarabra”. A „földdarab” szó versbeli jelentésének értelmezése végig oszcillál. Egyaránt lehet a csak transzendens erőfeszítéssel legyőzhető gravitáció forrásának és az ősi erőit, „hőforrásait” elfojtott, provinciává szelídült szülőföldnek a metaforája. Az aktív szellemi pólust képviselő beszélő szemszögéből nézve azonban a két értelmezés egy irányba mutat. Ez a beszélő maga a költő, aki a nyelv vertikális és horizontális rétegeinek újító feltárásával - a provincia konvenciójával és a konvencionális közösséggel szemben állva - megújítja-felfrissíti és ezzel megmenti-megőrzi a valódi, élő lokális közösséget, a magyar nyelvet: az egyetemes egzisztencialitás szellemi horizontjának szintjére emeli. Ezt a műveletet elsőként és legnagyobb szabásúan a modern magyar költészet alapítója, Ady végezte el. Ebben - mutatis mutandis - leghitelesebb követője József Attila volt. Őt és a legjobb Pilinszkyt leszámítva még az Ady-lírát asszimilálni próbáló igazi költők is mindig belevesztek Ady félreértett, mert provinciálisán értelmezett magyarságmítoszának mocsarába és pusztán individualisztikusan felfogott „én-mámorának” kábulatába. József Attila óta Rába az első magyar költő, aki szuverénül meri és képes is újra végrehajtani az Ady-féle alkímiai nyelvfrissítő műveletet. Az Adyhoz kapcsolódás Rábánál az archaikus és tájszavak versbe emelésében, valamint a zökkentett ritmikában és a távoli sorok rímeltetésében is megmutatkozik. Az Adyt elkerülő igazi költők pedig - mellesleg éppen Ady egyetemességigényének félreértésével - kilúgozták az univerzalitásból a drámát: a konkrét, hic - et - nunc élet- és közösségi probléma egzisztencialitását. A Férfihangra fülszövege tanúsítja, hogy velük ellentétben Rába pontosan tudja: „A költészet (...) az egyetemes és a személyes dialektikájából születik meg.” 134