Tábor Ádám: Szellem és költészet. Esszék az egzisztenciális gondolkodás és a modern magyar líra tárgyköréből (Pozsony, 2007)
A végtelenített párbeszéd
külső - individuális vagy kollektív - második személy kérdésére kíván felelni, csupán (sokszor vonzó vagy nagy morális erejű) retorikus elfedése lehet az igazi lírai problémának (Claudel, Auden, Radnóti, Illyés). A korszerű, avantgárd líra hiteles formája az önmagát folytonosan rendkívüli (hiábavaló) erőfeszítéssel korrigáló, reménytelen, saját magát sem értő, alig-hallható vagy éppenhogy túlbeszélt, formátlan monológ (Michaux, Ginsberg, Holan, Tandori). Az egyetlen valóságos korszerűtlen kiút pedig azoké, akiknek költészetében végtelenül kitágult-differenciálódott énjük túláradása tagolt formahullámzással egy hasonlóképpen végtelenített megértő erejű-akaratú belső második személy szabad óceánjába torkollhatott: egy Ady, egy Apollinaire, egy Rilke, egy Eliot, egy Celan, egy Ajgi útja. Az összes irodalmi műfaj - így értelemszerűen minden művészi alkotásmód - közül a líra a legnyelvhezkötöttebb, hozzám tehát nyilvánvalóan a magyar költészet üzenete érhet el a legcsonkítatlanabbul. A huszadik századi magyar költészetben három életmű valósítja meg reprezentatívan az originális, valódi, dialogikus lírai alapszituációt: Adyé, József Attiláé és Weöres Sándoré. Ám József Attila - Németh G. Béla által alaposan elemzett - „önmegszólító lírájában” az első személy rendkívüli őszinteségű-pontosságú önvallomása, a végtelen tudat önformált kiáradása egy ponton a vallató-kérdező második személy - Schmitt Jenő Henrik-i értelemben vett - véges öntudatának falába ütközött; Weöresnél pedig - éppen fordítva - a megértő-kérdező pólus jézusi szabadsága, a második személy példátlan formagazdagságot hullámoztató óceánikus nyitottsága nem töltődik fel teljesen az első személy, az individualitás, az önkifejezés fékezhetetlen, harsogó „élet-folyóvizével”. Az Ady-életműben viszont a végtelen Én és a végtelen Te belső párbeszéde visszhangzik. Rába György a költői beszédben (a dialógusban, a monológban és a belső beszédben) leli meg Ady „drámaelvű lírájának” a szimbo-15