Takáts József: Átrendeződések. Kritikai írások (Budapest, 2022)
I „A XX. századi regény nagy felfedezése az idővel való kísérletezés, a nézőpontok cserélése, a különböző tudatok tükörjátéka, Prousttól W. Woolfig, Joycetól Faulknerig. Prózaírásunk soha nem emésztette meg teljesen ezt a leckét, nem egy nagy tehetségünket meg sem érintette” - írta 1959-ben az Irodalmi Újságban Albert Pál. 1959 óta sok minden történt a magyar irodalomban. Ha esetleg egyes írók vagy értelmezők nem is, a magyar elbeszélőpróza maga, nagyrészt a „prózafordulatnak” és a vele összefüggő „kritikafordulatnak” köszönhetően, megtanulta a modernista leckét, sőt, a rákövetkező posztmodern leckét is. Aki ma íróként vagy kritikusként a realista megszólalás lehetőségeit keresi, e leckék tudásának birtokában keresheti, íróként, azt hiszem, könnyebb ma realista szöveget írni, mint kritikusként igazolni. Valaha így beszéltek a kritikusok: íme, ez a mű megmutatta társadalmunk súlyos ellentmondásait. Ma, úgy tűnik, csak ilyen körmönfontan fogalmazhatnak: ez a mű képes volt rá, hogy „retorikai alapon” felkeltse a „valóság általánosítható illúzióját”. Helyesebb a mai megfogalmazás, nem vitás, ám e helyességért azzal fizet, hogy kénytelen lemondani a társadalmi igazság kimondásának pátoszáról.” (Várakozás a realizmusra. Élet és Irodalom, LX. évfolyam, 4. szám, 2016. január 29.)