Takáts József: Átrendeződések. Kritikai írások (Budapest, 2022)

I „A XX. századi regény nagy felfedezése az idővel való kísérletezés, a nézőpon­tok cserélése, a különböző tudatok tü­körjátéka, Prousttól W. Woolfig, Joyce­­tól Faulknerig. Prózaírásunk soha nem emésztette meg teljesen ezt a leckét, nem egy nagy tehetségünket meg sem érintette” - írta 1959-ben az Irodal­mi Újságban Albert Pál. 1959 óta sok minden történt a magyar irodalomban. Ha esetleg egyes írók vagy értelmezők nem is, a magyar elbeszélőpróza ma­ga, nagyrészt a „prózafordulatnak” és a vele összefüggő „kritikafordulatnak” köszönhetően, megtanulta a moder­nista leckét, sőt, a rákövetkező poszt­modern leckét is. Aki ma íróként vagy kritikusként a realista megszólalás le­hetőségeit keresi, e leckék tudásának birtokában keresheti, íróként, azt hi­szem, könnyebb ma realista szöveget írni, mint kritikusként igazolni. Vala­ha így beszéltek a kritikusok: íme, ez a mű megmutatta társadalmunk súlyos ellentmondásait. Ma, úgy tűnik, csak ilyen körmönfontan fogalmazhatnak: ez a mű képes volt rá, hogy „retorikai alapon” felkeltse a „valóság általánosít­ható illúzióját”. Helyesebb a mai megfo­galmazás, nem vitás, ám e helyességért azzal fizet, hogy kénytelen lemondani a társadalmi igazság kimondásának pátoszáról.” (Várakozás a realizmusra. Élet és Irodalom, LX. évfolyam, 4. szám, 2016. január 29.)

Next