Takáts József: Kritikus minták - bírálatok, előadások, esszék, tanulmányok (Pozsony, 2009)
Könyvek és ifjúság iróniája
Kritikus minták is. Huszonöt év elteltével egy Hegedűs Gézáról szóló bírálatot olvasva jöttem rá, hogy az ő írástudó című regénye volt gyermekkorom egyik legkedvesebb könyve. Később a történelmi regények olvasása átváltott történeti munkák olvasásába: tizenhárom évesen bőszen jegyzeteltem Curtius Rufust. Gimnazistaként nagy mennyiségben olvastam reménytelenül másod- és harmadrangú angol-amerikai szerzőket az Európa Zsebkönyvtárból: Peter Marshall, Mary McCarthy, ilyenek. Tizenhat éves korom környékén meg voltam róla győződve, hogy Abe Kobó a legnagyobb élő író. A homok asszonya után leálltam az amerikaiakkal, s igyekeztem minél többféle nemzetbeli írót elolvasni. Amennyire vissza tudok emlékezni, prózából szinte csak kortárs külföldieket olvastam, versekből csak magyarokat, fogalmam sincs miért. Erre az írásra készülve beleolvastam a Kőhalmi-fele Könyvek könyvébe. Egyrészt megnyugtató volt, hogy a válaszok ott se valami érdekesek, másrészt meglepett, milyen sokan számolnak be arról, hogy kedves költőik műveit fejből ismerik (Babits írja, hogy „Aranyt, Vörösmartyt nem olvasom: kívülről tudom."), s hogy vannak könyvek, amelyeket újra meg újra elővesznek s elolvasnak (Kárpáti Aurél például a Bűn és Mnhődésről és Zola igazságáról írja: „ezt a két könyvet nagyon sokszor elolvastam"). Én fejből alig néhány strófát tudok, és szinte sosem olvasok újra könyvet. Illetve csak azokat olvasom el újra, amelyeket tanítanom kell, vagy amelyekről írok. Továbbá ma már nagyon kevés lírát és drámát olvasok, sokkal több regényt és még több értekező prózát. Gimnazista koromban még sok verset olvastam, sokszor újra és újra, legtöbbször természetesen József Attilát. Amikor tizenöt évvel később elolvastam Lionel Trilling nagyszerű tanulmányát a modern irodalom tanításáról, rájöttem, hogy tizenhét éves korom táján én lehettem volna Trilling ideális hallgatója, aki nem hárítja el magától a modern irodalom kihívását, s nem is rezzenéstelenül, technológusi érdeklődéssel fordul hozzá, mint az ő akkori diákjai, hanem vágyva és beleborzongva tekint alá a modern irodalom által felnyitott Szakadékba, ez esetben a kései versek Szakadékéba. József Attilához kapcsolódik az irodalomtudománnyal való első találkozásom is. A szocializmusnak azokban az éveiben az egyetemek felvételi előkészítőket szerveztek fizikai dolgozók gimnazista gyerekeinek. Egy ilyen előkészítőről harcos strukturalistaként tértem vissza a gimnáziumba, s valamelyik József Attila-versen mutattam be az új módszert: indulati intenzitásának 8