Takáts József: Kritikus minták - bírálatok, előadások, esszék, tanulmányok (Pozsony, 2009)

Könyvek és ifjúság iróniája

Kritikus minták is. Huszonöt év elteltével egy Hegedűs Gézáról szóló bírálatot olvasva jöttem rá, hogy az ő írástudó című regénye volt gyermekkorom egyik legkedvesebb könyve. Később a történelmi regények olvasása átváltott történeti munkák olvasásába: tizenhárom évesen bőszen jegyzeteltem Curtius Rufust. Gimnazistaként nagy mennyiségben olvastam reménytelenül másod- és harmadrangú angol-amerikai szerzőket az Európa Zsebkönyvtárból: Peter Marshall, Mary McCarthy, ilyenek. Tizenhat éves korom környé­kén meg voltam róla győződve, hogy Abe Kobó a legnagyobb élő író. A homok asszonya után leálltam az amerikaiakkal, s igyekeztem minél többféle nemzetbeli írót elolvasni. Amennyire vissza tudok emlékezni, prózából szinte csak kortárs külföldieket olvastam, versekből csak ma­gyarokat, fogalmam sincs miért. Erre az írásra készülve beleolvastam a Kőhalmi-fele Könyvek könyvébe. Egyrészt megnyugtató volt, hogy a válaszok ott se valami érdekesek, másrészt meglepett, milyen sokan szá­molnak be arról, hogy kedves költőik műveit fejből ismerik (Babits írja, hogy „Aranyt, Vörösmartyt nem olvasom: kívülről tudom."), s hogy van­nak könyvek, amelyeket újra meg újra elővesznek s elolvasnak (Kárpáti Aurél például a Bűn és Mnhődésről és Zola igazságáról írja: „ezt a két könyvet nagyon sokszor elolvastam"). Én fejből alig néhány strófát tu­dok, és szinte sosem olvasok újra könyvet. Illetve csak azokat olvasom el újra, amelyeket tanítanom kell, vagy amelyekről írok. Továbbá ma már nagyon kevés lírát és drámát olvasok, sokkal több regényt és még több értekező prózát. Gimnazista koromban még sok verset olvastam, sokszor újra és újra, legtöbbször természetesen József Attilát. Amikor tizenöt évvel később elolvastam Lionel Trilling nagyszerű ta­nulmányát a modern irodalom tanításáról, rájöttem, hogy tizenhét éves korom táján én lehettem volna Trilling ideális hallgatója, aki nem hárítja el magától a modern irodalom kihívását, s nem is rezzenéstelenül, tech­­nológusi érdeklődéssel fordul hozzá, mint az ő akkori diákjai, hanem vágyva és beleborzongva tekint alá a modern irodalom által felnyitott Szakadékba, ez esetben a kései versek Szakadékéba. József Attilához kap­csolódik az irodalomtudománnyal való első találkozásom is. A szocia­lizmusnak azokban az éveiben az egyetemek felvételi előkészítőket szer­veztek fizikai dolgozók gimnazista gyerekeinek. Egy ilyen előkészítőről harcos strukturalistaként tértem vissza a gimnáziumba, s valamelyik Jó­zsef Attila-versen mutattam be az új módszert: indulati intenzitásának 8

Next