Tolnai Ottó: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye (Pozsony, 2004)
4. fejezet: Kosovska devojka
Annyira elfoglaltak a házak, lakások körüli váratlan bonyodalmak, az adaptáció, hogy észre sem vettem, évek múltak el, hogy nem jártam Újvidéken. Azt hiszem, akkor mentem először vissza, amikor egyszer Belgrádba jártam, s hazafelé jövet, különös mód, Újvidéken találtam magam. Este Belgrádban barátom, Sava Babic kikísért a vasútra, elbúcsúzott tőlem, s aztán telefonált haza Jutkának, hogy elindultam, jöjjön be elém Szabadkára. Fölszálltam a vonatra, és hamarosan elaludtam, fáradt voltam az egész napos barátkozások, iszogatás után. Egyszer csak durván fölráztak, mondták, szálljak le. Kinézek, hát látom, hogy Újvidék. Mondtam, nem Újvidékre megyek, tovább Szabadkára. Ez a vonat nem megy oda, felelték, szálljak csak le, de azonnal. Feltételes reflexből tehát az újvidéki és nem a szabadkai vonatra szálltam fel, ahogy húsz-harminc évig ezt megszoktam. Az egész éjszakát ott töltöttem az állomáson, szegény, batyukat cipelő, batyuikon alvó migránsok, borzasztó martalócok, háborús figurák között. Abban a disznószájban, ahogy Weöres Sándor nevezte volt az újvidéki vasútállomást. Lám, megtudtam, milyen egy disznószájban, nem él már Weöres, hogy elmeséljem neki, aki sokat tudott a disznókról, mint József Attila, milyen is belülről a disznó szája, a porcelán szájpadlás, milyen is tengerinek lenni a disznó borzalmas pofájában... Tehát jó ideig nem voltam Újvidéken. Akkor jártam megint ott, amikor a lányomék, a Mozgó FIáz, a Jean d'Arc-kai vendégszerepeitek az egyik fesztiválon, amelynek egy részét, a Mozgó Ház előadását is, a várban rendezték. Szép nyári nap volt. Barátainkkal, Rózával, Mauritsékkal úgy beszéltük meg, valamivel előbb találkozunk, ők már fenn vártak bennünket a nagyteraszon. Örültünk a színészgyerekeknek, barátainknak, a sok régi újvidéki színházi embernek. Aztán, míg a Mozgó Ház beállt, mi Rózával, Mauritsékkal a falakhoz sétáltunk. És letekintettünk: Újvidékre. Amely egykor, a nyolcszázas évek elején külön bizottságot hozott létre a városkép megóvására: Deputatio aedilis aesthetica. Őrzök néhány fotót a hatvanas évek elejéről: Domonkossal, a Pap-fivérekkel, Mauritscsal, a lányokkal, Julával, Enikővel, Irénnel a teraszon; Jutkával is ott ismerkedtem meg, hiszen első lakásaim után, a Temerini, illetve Futaki, Sonja Marinkovic és Duna utcából, oda költöztem a Belgrád rakpartra, közvetlen a Tito Marsall híd lábához (közelebb, egy házzal közelebb csak Florika Stefan és Despotov lakott; Florika, a szerbül író, román származású költőnő történész férje segített is nekem a Symposion szerkesztésében, például rajta keresztül rendeltem meg Nikola Milosevictől, az egyik legjobb szerb filozófustól, aki barátja volt, évfolyamtársa Florika férjének 253