Tolnai Ottó: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye (Pozsony, 2004)
4. fejezet: Kosovska devojka
épületszámyait, az egyetemet, a Spenst, a Vojvodina stadiont, ahol én még láttam Pálfit focizni, a Báni palota szép formáit, a Rádiót, amely egykor szálló volt, kupleráj, a régi Szerb Nemzetit, a Pékát (Pokrajinski Komitet), a Putnik szállót, illetve a Tanurdzic palotát, amely mint egy rozsdás hajó, jóllehet az egyik legmodernebb épülete a városnak, tetején kapitányával, Aleksandar Tismával, a város egész irodalmának kapitányával, hiszen ő úgy lett annak a bizonyos nagyirodalomnak a része, hogy független tudott maradni, sosem láttam a Pákába szaladgálni, mindig csak sétált, strandolt, valójában az ő sétái, csíkos ligensthuljának helyzetei (amelyben a legújabb magyar könyveket is rendre elolvasta, miközben minden szemrevaló nőn rajtafeledkezett) adják, jelölik ki, rajzolják meg a város mint olyan tulajdonképpeni tervrajzát, a városházát, eló'tte a Mestrovic szoborral, a katedrálist, a Vojvodina szállót, a régi egyetemet, a Vasember-ház alatti, egykori Zágráb kávéházat, melynek hihetetlenül kényelmes, budoárszerű, bordó pamlagain az első egyetemista évek nagy részét töltöttük, a Püspöki palota szép rózsaszínbe hajló terrakottával borított épületét, amelyen a zentai Nikolié, mint tudós kutatója megállapította, a szabadkai Jakab és Komor mintájára (akik a magyar szecesszió lechneri változatát fejlesztették tovább), romantikus elemeket ötvöz bizánciakkal, a Dalmácia kávéházat, mellette az Ilic képtárral, ahol sokáig tanulmányoztam egy holland mester csendéletén a kés gyöngyház nyelét, a kis szökőkúttal, a halat tartó pőre bronzlánykával, amely hajnalig tartó irodalmi vitáink után annyiszor tűnt nekünk valósnak, a Fórumot, a Beljanski-, a Matica és a Mamuzic-képtárat, ahol én afféle képzőművészeti kritikussá cseperedtem (olykor évekig csak ezekről a képekről írtam heti penzumaimat, Belgrádba leutazni, Zágrábba, Ljubljanába menni, netán Párizsba repülni, Bukarestbe, Trgu Jiuba vergődni igazi ünnep volt), a Ljubljanai bankot, kupoláján a szárnyas lábú Merkúrral, a Szerb Maticát, antikváriumával, olvasótermével, Leskovac, Tisma, Bosko Petrovié, Ivko, Judita Salgo igazgatói, szerkesztői irodáival, a Munkásotthont, a Vojvodina szállót, vadásztermével, ahol egy időben Majorral, Bogdánfival, Végellel találkozgattunk, a Kiűz, illetve az ún. Menráth-ház zöld épületét, amely 1960-ban még egy hatalmas antikvárium volt, ahonnan nem győztem hazakubikolni a könyveket (próbáljunk csak ma elképzelni egy nagyáruház-forma magyar könyves antikváriumot Újvidéken), az Újvidék Áruházat, egész könyvet írtam róla, a Postát, a Munkás utcát, ahol az Albusban József Attila apja dolgozott, a Vasa Stajic-i kis villákat, Boskov, az egyik legjobb jugoszláv futballista villája is ott van, a Vasút utcát, a Marina kávéházzal, beljebb az Ipaművészeti Iskolával (ahol Benes, Dobó, Markulik, 256