Tolnai Ottó: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye (Pozsony, 2004)
6. fejezet: Valami közvetlen szuszogás
nem jól emlékszem, de azóta, az elmúlt harminc-negyven évben gyakran éltem vele, egyik alapmondatommá lett, lám, milyen különös mód kapja olykor az ember alapmondatait, vezérlő elveit: „Függök a naptól”. Elámultunk, lassan elhallgattunk. Aztán egész életemben ügyeltem azt a figurát, de sosem beszéltem vele, néztem, hogyan muzsikál, hogyan lépked haza a Futaki úton valamerre, fájdalmas, apró léptekkel, a falba kapaszkodva, majd egy nap, amikor megpillantottam gyászjelentését, elsírtam magam, bár számomra ő még mindig ott lépked a Futaki úton, keresi, hová helyezze a lábát, gyűjti az erőt, hogy a másik lábát is felemelje és melléje helyezze, tőle tanultam meg, én, az egzotikus kalandokról álmodozó ifjú, milyen összetett, fájdalmas operáció is minden lépés, nem csoda, hogy meghalt valamelyik lépés közben, hiszen minden lépés életveszélyes, jóllehet, mondom, számomra nem halt meg, lépked ott végtelen fájdalommal, rettegéssel, ahol mi kacsáztunk eszeveszetten, noha nem biztos, hogy egyetlen valós lépést is megtettünk volt... Érdekesek ezek a megfigyeléseim, hiszen amíg húsz-harminc évig figyeltem ezt a muzsikust, talán egyszer sem néztem, hallgattam muzsikálás közben, látni persze láttam a zenekarban, de nem figyeltem oda játékára, pedig kedveltem kis, Sachmo-forma főnökét, Balázs Janikát, aki valóban egy Luis Armstronghoz mérhető figura volt, gyakran játszottak Titónak is, mesélik, Janika olyankor intézte lakásügyeit, meg figyeltem még egy másik figurát is abból a zenekarból, s mindez csak most, beszéd közben tudatosodik bennem, a Telepen élt, a József Attila sarkán, szemben az albán cukrásszal (nem lenne szabad, hogy elbizonytalanodjak annak a pontnak az egzakt kijelölésében, amikor utoljára Újvidéken jártam, elmentem, hogy ellenőrizzem), ugyanis neki volt a világon a legkisebb udvara (ezek valóban egzakt dolgok, én, az abszolút bizonytalan, határozatlan ember, valójában egzakt dolgokkal operálok, csak a másik oldalról érkezem hozzájuk). Hazament, ő busszal közlekedett, levetette zakóját, kilazította nyakkendőjét, megebédelt, majd újra megigazította nyakkendőjét, felvette zakóját - és kiállt a háza elé, az udvarába, elszívni egy cigarettát. Ezért élt. Ezt egyértelműen le lehetett olvasni az arcáról. Jobbra nézett, balra nézett, nézte az embereket, az albán cukrász elé kirakott székeken üldögélő fiatalokat, az elrobogó autókat, hol a vakvágány irányába, hol pedig a Petőfi Művelődési Egyesület irányába kémlelt, és mélyeket szívott cigarettájából, hogy utána egy konzervdobozba nyomja a csikket, bemenjen, lefeküdjön, este tévézzen, olykor szabad hétvégeken horgászni menjen a Kis-Dunára. De én az udvaráról, arról az udvarról: a világ legkisebb udvaráról akartam beszélni. Jellegtelen, vakolatlan sarokház, amely előtt egy 150x150 328