Tolnai Ottó: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye (Pozsony, 2004)
2. fejezet: Koncz kis katonatükre
deztiik a Kedvest, akit, most jut eszembe, a tanyasi asszonyok még gálánt embernek is neveztek, van-e eladó tanya a környéken. Azt válaszolta, hogy szinte minden második tanya eladó. Megnéztünk néhányat, aztán megpillantottunk egy csodálatos, különálló, kis tanyát, bekopogtunk, kijött egy miniatűr nénike, isteni teremtés volt, kérdeztük, nem eladó-e véletlenül ez a tanya. Dehogynem, szívecskéim, mondta. Csak minél előbb írassuk át, a pénz ráér. Van még neki két másik tanyája is, a gyerekek mind Németországban dolgoznak, s a tanyák itt maradtak az ő nyakán, csak írassuk át, majd később kifizetjük. Az igazság az, nem is volt pénzünk. Adtunk valami foglalót, átírattuk gyorsan, majd részletekben kifizettük a vételárat. Emlékszem, megkérdeztük tőle, hogy meddig az udvar. Azt válaszolta, ameddig a szem ellát, addig a tiétek, szívecskéim. A férje még élt, ő is felbukkan az írásaimban, éppen haldokló» a kiskonyhában. Két kemence is van a tanyán, az egyik nagyobb, búbos, a másik egy csodálatos, tört tetőcserépből rakott kemence, annak a kuckójában, egy asztallapszerűségen haldokló» a nénike férje, a gazda. Megharapta az egyik lova. Gyönyörű, fehér lovai voltak, mert huszár volt, és csak a lovaival törődött. Liszttel etette őket, lelopta nekik a lánglisztet a padlásról. Valamiféle fehér lényeket varázsolt belőlük, nekem úgy tűnt, szinte gipszlényeket. Mint itt a falon, ezen a festményen, ez a fehér gipszkutya, ami különben az én egyik emblémám. (Bóján Bem festményére gondolok, ez a kép szerepel a Virág utca 3. fedőlapján, egy zöld teniszpályán fehér gipszlény, egy gipszdog valójában, nézd, a tartása az egyszarvúé. Mellesleg említem, a jugoszláv festészet egyik központi alkotásáról van szó.) Ilyesféle lények voltak a lovai. Amikor a nénike rajtakapta a férjét, hogy liszttel eteti az állatait, söprűvel kergette, persze a tagbaszakadt huszárral nem bírt. Érdekes, hogy a gazda egész életében szerette, gondozta a lovait, s végül mégis az egyik végzett vele, nagy sebet harapott a mellén, ami elrákosodott. Annyira szenvedett, hogy kocsikenőcsöt gyömöszölt a sebbe. Ott szenvedett a kemence kuckójában egy deszkán, lepedő nélkül. Amikor először megpillantottam, azt hittem, Rimbaud-t látom afrikai halódása közepette. Ott élték le az életüket abban a kiskonyhában, ami misztikus pontja a tanyának. Azt állítottam ebben a kis ars poeticában, hogy nem voltam pásztor. Különös, hiszen mindig is nagyon éreztem József Attilánál, de Weöres Sándornál is az ő pásztorkodásuk konkrét hozadékát. Legnagyobb modem költőnk szavai, metaforái mögött pontosan érzem a pásztorkodás aranyfedezetét, anélkül talán el is szállna... Egész életre szóló élmény volt Weöres Újvidékre jövetele, valamikor a hatvanas években. Pesten találkoztunk már több69