Tóth László: Egy öngyűjtő feljegyzései avagy eszmék, rögeszmék, toposzok. Esszék, futamok (Pozsony, 2009)
Futamok (a végtelen időből)
és konszenzussal radikálisan szakító, a nyelven- és hazánkívüliség élményét paradigmatikus és kánonteremtő módon magában sűrítő rendhagyó poémáját, a Kormányeltörésbeni már Svédországból adta postára Újvidékre. Azzal az ottani (otthoni) barátainak szóló meghagyással, hogy lehetőleg ne közöljék, „csak ha elkerülhetetlen”. Hát persze hogy ők úgy gondolták: természetes, hogy az! S már akkor tudták: beteljesedett, amiben Domonkos már egy évtizeddel korábban, A vers fetisizálásdban biztos volt, jelesül, hogy alkalomról alkalomra „egy-egy vers születése ezernek meg ezernek a halálát jelzi”, mivel e nevezetes szöveg létével ezer meg ezer korábbi, s addig csak-csak el-eUézengő magyar vers vált érvénytelenné (miközben, természetesen, már afelé a posztmodern szintézis felé is megnyitotta az utat, amely napjainkra Parti Nagy Lajos költészetében nyerte el legteljesebb érvényét). Vitathatatlan ugyanis, hogy ez a poéma az első megsemmisítő csapás egyfelől a magyar hagyományos értelemben vett költői költészet, másfelől a váteszlíra, a küldetéstudatos költészet szinte kizárólagos uralmára. Hiszen attól kezdve, hogy ez a hosszúvers megszületett, a magyar költészetnek még a levegőt is másképp kell vennie, mint addig vette. Pedig a Kormányeltörésben igazából a légszomj verse, s mint ilyet, József Attila Levegőtl-jének - bár más irányból érkezett- párdarabjaként is felfoghatjuk, hiszen Domonkos is ugyanarról beszél, mint költő-elődje, nevezetesen, hogy ő is másképp képzelte a rendet, hogy az ő fogában is ugyanúgy szaporodik az idegen anyag, s az ő versének hátterében is ugyanaz a szabadságillúzió munkál, mint amely a József Attila-i vers zárlatának pátoszát még úgy-ahogy elviselhetővé teszi. Tudatosítva persze, hogy ez a szabadságérzés csakis belsőleg, az emberben magában teremthető meg, s hogy korlátáinkon csak önmagunkon belül, befelé léphetünk túl. Ugyanekkor az anyanyelv- és nemzetiidentitás-vesztés fenyegetésével szembeszegülő, a magyar nyelvet kerékbe törő, infinitívusz-halmozású zsolozsmázásával a legfontosabb magyarságversek- miért ne írjuk le ezt is és így? - egyikét vette papírra Domonkos. A Kormányeltörésben úgy jelentős magyar vers, hogy széttördeli a magyar nyelv kereteit, széttöri mondatait, megszünteti dallamait, ritmusát, csupán a lüktetését hagyja meg, s e furcsa zakatolás, kalapálás, dübögés, döbögés egyszeriben szívzörejekként hangzik fel bennünk. Költőnk, írónk e verssel tehát egyfajta virtuális szellemi középponttá vált maga is, és úgy ment ki a létezés és az író-lét peremeire, hogy vitte magával e centrumot, s lett, ahogy Tőzsér Árpád írta róla, a „kihelyezett centrum” ő maga. Persze az a bizonyos hivatalos „centrum” még sokáig nem ismerte (f)el, hogy a centrum sokszor rajta kívül, azaz, többek közt Domonkosnál is kereshető. S bár a „spenótnak”, az akadémiai irodalomtörténetnek az idők némiképpeni változását enyhe szellőlebegésével már úgy-ahogy előrejelző, ám a magyar irodalom határon kívüli részeit még mindig külön karámba utaló, Béládi Miklós-szerkesz-167