Tőzsér Árpád: A kifordított ember. Naplók (2001-2004) naplója (Pozsony, 2013)
2003
szórakoztatni a bárgyú pletykákat fecsegő liba hölgy vendégeket”, de egy korábbi alkalommal fellépett a helyi izraelita hitközség kultúrcsoportja estjén is. Szerintem ilyen alkalmak ihlethették a verset, amelynek jelentése, formája valóban hevenyészett, elnagyolt. Rímei többnyire olcsó ragrímek: bolyongtam-borongtam, szavamaranyam, nővel-erővel, s egész formai-gondolati váza könnyed, problémátlan, a József Attila-i versnyelv súlyos eszmeiségét és bonyolult szintaxisát távolról sem idéző, csaknem paródiába hajlóan egyszerű, mondhatnám: szándékoltan lapos. Július 13. Megmértem a vérnyomásomat: 120/80. Plendil után. Ez a Plendil nem akármi. Sőt nem akárki! Ó, kedves jó Plendil úr, milyen hálás lennék önnek, ha egyedül is megbirkózna a hipertóniámmal, nem kellene melléje mást szednem, főleg Norvascot nem, mert amennyi elrettentő mellékhatást a javallata ennek a gyógyszernek felsorol, az kész horror. A legbájosabbak: szívinfarktus, hepatitisz, sárgaság, a mell megnagyobbodása (férfiaknál), impotencia, a vérglükóz szintjének megemelkedése, a fehérvérsejtek csökkenése stb., stb. S mindez attól az orvosságtól, amelytől a szerencsétlen beteg gyógyulást várna! Július 16. 5 óra 20 perc - a kelő nap valóban gyönyörű látvány. Homérosz valamivel eredetibb nálam: És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből. - A sor híres képét, a „rózsásujjat” viszont nehezen tudom rálátni az éppen felkelő napra. A sugarak lennének talán az ujjak, s a nap a tenyér? Jó, de akkor mi rózsás? A napsugár biztosan nem. És a kép mégis szép, mégis hat. Valószínűleg a hajnalt magát érezzük benne megszemélyesítve, amely rózsásujjú tündérként kél ki az éjszakai ködből (mint Aphrodité a tengerből). A régi ember ezeknek a természeti megszemélyesítéseknek köszönhetően nem érezte a kozmikus magányt, az unheimlichkeit hátborzongató idegenségét. Homérosz mindent megfigyelt, mindennek emberi tulajdonságokat adott, s ezzel minden természeti és égi jelenséget az ember társává avatott. Az antik ember nem lehetett egyedül, mert körülötte minden emberként, élőlényként mozgott, élt. Margócsy Istvánék és a „képromboló” költők az embernek és 206