Tőzsér Árpád: A könyv színe előtt. Válogatott irodalomtörténeti tanulmányok, kritikák, esszék, jegyzetek, interjúk (Pozsony, 2015)
II. A szöveg visszatérése a nyelvbe. Esszék és kritikakísérletek
nek a kompozíció címébe és élére, hogy a „kormányeltörésben” és a „nincsen reménsége” evidenciáját, alaphelyzetét a költő helyett a reneszánsz előd mondja ki, s hogy aztán a szerző később éppen ennek a reneszánsz egyenes beszédnek a mai lehetetlenségét demonstrálhassa. A reneszánsz mottó után következő további jelmondatok, a marxista közgazdasági frázisok az izzasztó rendszerekről, a magántulajdonról, a proletariátusról és a népességi immigrációról már önmagukban is éles kontrapunktjai a Balassi-szövegeknek, de igazában akkor hökkenünk meg, mikor a nyugati „tengerben” „vasmacska nélkül” „tévelgő” Balassi a „tévelgését” nem megfogalmazza, hanem beszédmódjával dokumentálja, így: „én lenni/ én nem tudni magyar/ élni külföldi élet”. Ez a végletesen alulstilizált, lepusztult grammatikájú nyelv fogja aztán egybe a terjedelmes furcsa poémát (antipoémát), de időnként - búvópatakként előtörve - más beszédmódok is tagolják a felszínt.A legtartósabban a politikai-közéleti nyelvnek azok a frázisai, amelyekről meglepő szabatossággal azt mondja a „tévelgő” poémahős, hogy az „élet frázisait/ emberbőr kötésben/ adják ki írók:/ nemzeti irodalmak/ generálisai”. Ezek a frázisok a későbbiek során sem az alapszöveg, az idegenes nyelv természete szerint viselkednek, hanem megmaradnak eredeti formájukban, jelezve, hogy a költőnek célja van velük. S ha melléjük tesszük azokat a paralellizmusokat, szó- és gondolatismétléseket (a „vágni engem nyakon” sor például tízszer ismétlődik meg a műben, tíz kisebb részre tagolva ezzel a kompozíciót), amelyek a magyar versnyelv legősibb rétegeire utalnak, akkor az ősi és a mai ezen antinómiájának a jelentését is megértjük: aki nem hajlandó megalkudni a politikai-nemzeti frázisok látszatvilágával s - József Attilával szólva - az „ezeresztendő távolából” (azaz a hagyományból) is „kdábol”, az egy harmadik állapotban, a nagyvilág, a nyelvvesztés s az azzal együtt járó én- és világvesztés apokalipszisében találja magát. Érdekes lenne minderről megkérdezni magát a szerzőt, akinek megadatott, hogy saját utókora lehessen. Csaknem rimbaud-i értelemben. Harmincegy éves korában ugyanis kiadta az Áthúzott verseket, aztán elhallgatott, elment Svédországba elefántcsont-kereskedőnek, akarom mondani dzsesszmuzsikusnak. (Azt hiszem, vita tárgya lehetne, hogy a költő 1986-ban kiadott elbeszéléskötete, s az a néhány újabb keletű verse, amelyet Tóth László, a válogatás összeállítója az itt tárgyalt kötet végén adott közre, mennyiben tartható újramegszólalásnak, hogy bele lehet-e egyáltalán énekelni kétszer ugyanabba a folyóba. Én úgy látom, ezeket a műveket már egy másik Domonkos István írta, hogy a Kupié, a kupié 2. előmunkálatai s a Majdnem vers már a dzsesszmuzsikus szövege.) 274