Tőzsér Árpád: A nem létező tárgy tanulmányozása. Az irodalomról, vegyes műfajban (Pozsony, 1999)
Ballada a fűtő szemeiről
A szakasz első nyolc sora a tűzrerakás - mondhatnánk realista leírása. A tűzrerakás aktusát megérzékíteni hivatott megszemélyesítések, metaforák („a láng vörösen felszisszen”, „tűzbe száll a szén", „világosság... fakad" stb.) annyira köznyelviek, hogy alig érzékeljük őket. Annál markánsabb, élesebb a tizedik sor cezúrája, annak a képnek a kezdete, amely a munkás szemvilágát a világot bevilágító, melegítő villanyfénnyel azonosítja. József Attila érzi e cezúra fontosságát, s gondosan jelöli a váltást. A váltás előtti sorok részképeit pontosan az eredeti képek hatásfokán (köznyelvi szintjén) tartja (csak a „ tűzbe száll a szén ” expresszívebb, mint a wolkeri „prikládá... uhlí"- „szenet rak a tűzre”), hogy aztán a legérettebb József Attila-képekre emlékeztető „vasdrót-erekben szerteúsznak a város felett" stb. metafora annál teljesebben uralhassa s értelmezhesse az egész szakaszt: minden fény a látszólag köznapi munkát végző munkás munkájából ered. S így folytatódik a metamorfózis, válnak egyre magasabb hőfokon a balladai cselekmény fordulói újból és újból képpé a József Attila-i szövegben is, s csak csodálkozhatunk, hogy mért éppen akkor tér el költőnk a wolkeri ellenpontozásnak ettől a módjától, mikor a vers végén - mintegy a spirális csúcsán - a struktúra két síkja, a reális és metaforikus egyetlen ellentétpárba foglalódik („A munkás halandó", de „a munka élő”), s mért írja át - a vers képisége szempontjából mért egyszerűsíti - az eredeti szöveg képi szentenciáját fogalmi tanulsággá: A munkás halhatatlan, a munka él Valószínűleg Kovács Endrének van igaza, aki szerint »... József Attila Wolkernek „a munkás halandó, a munka élő" tézisét a vers eszmei hatása szempontjából kevésnek találta«. (It. 1949. 1. 145-146.) Költőnk súlyosabbá akarta 61