Tőzsér Árpád: Az érzékek csőcseléke. Naplók (1998-2000) naplója (Pozsony, 2011)
1999
tál kritikus engem - kvázi az utómodern líra reprezentánsaként- Rába György mellé helyez. Most, frissiben, valamelyik könyvnapi tájékoztatóban meg az idei Szép versekre lettem figyelmes: a borítóján megint ott látom a nevemet. (Azért „megint”, mert a tavalyi Szép versekben nem szerepeltem, de a tavalyelőttiben igen, a Jalousionistákkal.) Ne felejtsem el megvenni! Kíváncsi vagyok rá, melyik versemet tették be. (Pontosabban: tette be Bán Zoltán András, a Szép verseket évek óta ő szerkeszti. Dicsérjen meg téged BZA, szokták mondani, de hát a közlés olyan „dicséret”, amely nem jelenthet durva bírálatot is.) Május 22. Nem szoktam írásban vizsgáztatni, de mostanában megint annyit fáj a gyomrom, hogy tegnap kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni. (Nehezen tudnék négy-öt órát helyben ülni, szóban vizsgáztatni.) Csakhogy valószínűleg túlságosan általános, összefoglaló kérdéseket adtam a vizsgázóimnak, s nem tudták őket nevekre, alkotó személyiségekre, művekre bontani. Még az olyan kitűnő diákjaimat is, mint K. Réka vagy R. István- kénytelen voltam tegnap elküldeni. Jövő csütörtökön viszont újból megmérettethetik magukat. Addig K. Réka utánanézhet, hogy ki volt az a Faludy Ferenc, R. Pista meg elolvashatja Vásárhelyi András énekét. - Én meg kitűnő prózaírónk lányának a diplomamunkáját olvasom Nádas Péter regényeiről. Túlságosan egzakt szövegrészeket emel át Balassából, Szörényiből, Szirák Péterből, hamar lelepleződik, hogy kompilál. Ha ő szólal meg, akkor kínosan nehézkes, ellentmondásos, zavaros, s amit átvesz, azt nem „alulstilizálja” magához. Vajon kitől származik például ez a gyönyörű mondat: „Nádas első korszakának a hangja... a kegyetlen és elveszett gyerek sírása: okos, érzékeny, kicsit érzelmes, kifosztó és vádló, tehát agresszív szellemhang ez.” Akár József Attila Nagyon fájáról is mondhatta volna ezt az a bizonyos valaki. S még olyan értelemben is igaz lenne a mondata, hogy az új magyar irodalom József Attila köpönyegéből bújt elő. (Úristen!, hányszor és hány klasszikusunkról leírtuk már ezt a trouvaille-t! Legutóbb Esterházy Péter mintha már egyenesen Tandorinak adományozott volna csodaköpenyt! S gondolunk-e közben arra, hogy ilyen köpenye egyes-egyedül Gogolnak volt, s másnak, a képzavar veszélye nélkül, ilyet nem 114