Tőzsér Árpád: Az érzékek csőcseléke. Naplók (1998-2000) naplója (Pozsony, 2011)

1998

a szomszéd fiatalasszonyt lesem. Úgy összeveszünk, hogy fröcsköl a szánkból az epe. - Nesze neked, házastársi hűség, nesze neked, napsütés, nesze neked, szerep, akarat, képzet! Január 16. Mintha Megyesi Gusztáv a vállamon át beleolvasott volna a naplómba! Azt írja az ÉS-ben, hogy „egy idő után tényleg belehülyül az ember (mármint a pénzért vállalt szerepekbe, T. Á.), s csakugyan elveszít minden mértéket, s öt-hat millióért még buk­fencet is vet a nyugdíjpénztár előtt..., legfeljebb van néhány őrült, akinek ehhez nincs gyomra, nem adja oda magát, s az istennek sem akar bukfencet vetni”. Azaz mégiscsak van az emberben valami a szerepen túl is, valami, ami nem képes a szerepekhez alakulni, hanem éppen fordítva: a szerepet alakítja magához. S ez a valami adva van, s régebben valószínűleg ezt a valamit nevezték személyi­ségnek vagy egyéniségnek, esetenként egyszerűen énnek. Megyesi sajátos szóhasználattal gyomornak nevezi, s ez a dolgon nem sokat változtat, csak jelzi, hogy itt az ideje pontosítani a fogalmat, hogy az egyéniség, személyiség, én stb. szók talán már nem fejezik ki ma­radéktalanul a szóban forgó erkölcsi invarianciát. - Emlékszünk még József Attilára? „Mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgy is! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is.” És Shakespea­­re-re? A halál tudata belőlünk mind gyávát csinál”. És Heideg­­gerre? „A halállal a jelenvalóiét a maga legsajátabb létképességében áll küszöbön önmaga számára.” (Ez utóbbi megfogalmazás kicsit komikus, de a tartalma egyáltalán nem az.) Mindhárom erkölcs­formulának a halál a meghatározó eleme. Azaz: a halál a végső struktúránk. Az élet lehet szerep, de a halálban azonosak vagyunk önmagunkkal. S feltehetően a szerepeket is a halálunkhoz válo­gatjuk. Pontosabban: aki együtt tud élni a halál tudatával, az meg­engedheti magának a tisztességet is (így is, úgy is kiterítenek!). Ez a halál-meghatározta legsajátabb létképességünk, a természetünk csak akkor lazul föl, s leszünk képesek bármilyen szerepre (még bukfencvetésre is), ha a végső struktúránkat kibagatellizáljuk az életünkből, ha nem a halálunkkal szemben élünk, s megszállott­nak, őrültnek tartjuk azt, aki az életét is kockára téve „játssza” a halálához vállalt szerepeit (vö. Petőfi!). - Sötét vizekre eveztem, Megyesi Gusztáv jóval lazábbra veszi a figurát, a jelzett írásában 15

Next