Tőzsér Árpád: Einstein a teremtést olvassa (Pozsony, 2015)
2006
csodálkozni, hogy a valóságban is léteznek. Az ablakon át, innen, a szállóból látom a város egyéb hírességeit is. Szemlélgetem a veszprémi viaduktot, déltájt indulok haza, úgy tervezem, ezen a nagyhírű völgyhídon át hagyom el a várost. (Praznovszky Miska barátom nevezi rendre völgyhídnak a viaduktot.) A völgyhíd lesz az én Arcus Triumphalisom. Csak én nem az arcus alatt, hanem rajta vonulok el diadalmasan. Május 14. Meghalt S. Gy. A rádió egy régebbi interjújával búcsúztatja. A költő elmondja, hogy mikor az apja (szintén költő) meghalt, verset kezdett írni a halálára. De nem sikerült befejeznie, s mikor ugyanabban az évben József Attila is meghalt, a félbehagyott verset, hogy ne vesszen kárba, áthangszerelte József Attilára. - Az esetet meg lehetett volna kozmetikázni: az átírás nem volt nehéz: József Attilát is apámnak éreztem. De nem! S. Gy. legalább őszinte. S talán meg sem fordul a fejében, hogy a szatócsszellemmel sem a nekrológ, sem vers természete nem fér össze. Május 24. Tegnap néhány (pontosan öt) hetven fölötti „szlovákiai magyar író” (az idézőjel azt akarja jelezni, hogy ezek valóban „szlovákiai magyarok”, a bezártság minden velejárójával) születésnapját ünnepeltük a Madáchban. Ez volt az utolsó, hogy ilyesmit szerveztem. Én jóhiszeműen irodalmat akarok itt csinálni, ezek a kiérdemesült harcosai a tolinak meg arra használják föl az irodalmi rendezvényeimet, hogy politikai ambícióikat élik ki rajtuk. Most is pontosan olyan „két fél” emberek, félig politikusok, félig írók, mint amilyenek a szocializmusban voltak. A szocializmus itt felejtett kentaurjai. - S ugyanakkor megrendítő és félelmetes volt, ahogy D. L. magából kikelve üvöltött: Nem siránkozni kell, hanem cselekedni; a tizenkettedik órában vagyunk, Trianon most érik be, most vesz el igazában a magyarság, mikor a templomaink összedőlnek, s a végvári (kisebbségi) magyarság is eltűnőben van; autonómiát, autonómiát, autonómiát! - Megrázott, csak a csatatér volt téves. Mintha Kossuth nem az országgyűlésben, hanem, mondjuk, a budai várbörtönben, rabtársai előtt zúgta volna el, hogy „e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre”. S az is megrázó volt, mennyire nem érzik ezek a jobb sorsra érde149