Tőzsér Árpád: Einstein a teremtést olvassa (Pozsony, 2015)
2005
a határidőnaptáram előjegyzése, az én Nagy Tervem szerint. (De ha nekem van Tervem, mért ne lehetett volna a babiloni mágusoknak s a templomosoknak is! Őrület! Nem vagyok képes tovább lépni, leírni, amit eredetileg terveztem: a tegnapi napomat. Én is teljesen becsavarodtam. Ecótól. A Templomosoktól. A Rózsakeresztesektől.) A Tiszti Pavilonban volt a költészetnapi József Attila-ünnepség (ahol 1951-ben, 16 éves koromban először láttam élő költőt, úgy hívták: Bábi Tibor, aki az akkori szlovákiai magyar költészet legtehetségesebb poétája volt, később, sajnos, engesztelhetetlen pártideológus lett belőle; a Pavilonban katonaruhában mondta a verseit). A komáromi ókonzervatív közönségnek nem nagyon tetszett, amit József Attila osztott személyiségéről mondtam. S maga József Attila sem nagyon tetszik nekik, itt az író még mindig Jókai Mór, s az utolsó modern költő, aki a városban hosszabb ideig időzött: Csokonai Vitéz Mihály. Az exkurzióm legmaradandóbb élménye a színház új épületének a felfedezése: nem is sejtettem, hogy Komáromban ilyen tündérvárat építettek Thaleiának. Kerestem V. Emesét, a dramaturgot, hogy végre most már valljon színt: mi lesz a Fansfusommal. Nem sikerült vele találkoznom. Hónapokkal ezelőtt ugyanis beküldtem a színházba a lassan már könyv alakban is megjelenő verses drámámat, a Faustus Prágábant, s képtelenek rá válaszolni. Apropó: Faustus! Azt nem sikerült kinyomoznom, hogy a Szerb Antal - Umberto Eco virtuális vetélkedésben ki profitált kiből, de az biztos, hogy kutakodásom közben én lettem a nevető harmadik: drámámban bőségesen merítettem a Pendragon legendából s A Foucault-ingából is. Korunk ezotériamániájától én sem maradtam mentes. 28