Tőzsér Árpád: Einstein a teremtést olvassa (Pozsony, 2015)
2005
tenzívebb kéj, mint az érzelem! - S a legintenzívebb gyönyör a költészet, amely a gondolatot és az érzelmet képes az elmúlás tanúságában is úgy összevonni, hogy az ne hasson csalódásként, veszteségként. Főleg ha a költő Horatius : Mindnyájan oda kényszerülünk. Forog az urna, rendre dobja a száműzés végső parancsát - és megindul az örök útra velünk a sajka. (Horatius: Délhúshoz) Pór Péter idézi a verset a Holmiban (2005/4), egy József Attiláról szóló tanulmányában. (De nem Szabó Lőrinc - fenti - magyarításában, hanem saját nyersfordításában, így: „rázzák az urnát / s mindenkinek előbb-utóbb kijön a sorsa”, mondván, hogy Szabó „a kritikus képet nagyon lerövidíti”, s így az félreérthető. Az urna teszem hozzá ehhez én, egyetértőén - mást is jelenthet, nemcsak a kockajáték urnáját. S nagyon zavaró a „ki-” igekötő elhagyása is a „dobja” elől.) A tanulmányát Pór azzal vezeti be, hogy „az európai gondolkodás hosszú ideig ragaszkodott a törvény és véletlen szigorú elválasztásához, amennyiben az elsővel az isteni világegyetemet határozta meg..., míg a másodikkal az emberi cselekvéseket...”, s azzal zárja, hogy „a lét... csak akkor tudja mindenkori korlátozottságát legyőzni, ha (a kockán, T. A.) a nem létező szám felületét mutatja fel - a gondolat..., ha saját rendszerén túl akar lépni, szintén csak azt kísérelheti meg, hogy a nem létező szám segélyével próbál ki egy eleve vesztésre ítélt létjátékot”. A képletet közben József Attilával bonyolítja, de ezekben az elméletkonstrukcióiban itt most nem akarom követni, csak az egyik József Attila-idézetét bontanám tovább. - Az Eszmélet évében (tehát megdöbbentően korán, a költő mindössze huszonkilenc éves) született a következő töredék: Hétért - magamat kérdem adsz-e hatot? Játszom. Azé az érdem, kijátszhatott. 48