Vajda Mihály: A személyes emlékezet filozófiája - Vajda Mihály válogatott művei (Pozsony, 2016)
Naplók
máit, gyötrelmeit előidéző múltbéli folyamatokat, amennyire ez egyáltalában lehetséges, képes elfogulatlanul, azaz az általa kívánt jövőképet zárójelbe téve elemezni. Tehát az a kérdés, hogy Bibó mint helyzetelemző, mint diagnoszta aktuális-e. S erre a kérdésre attól függetlenül, hogy makacs-naivul hitt az erkölcsi rend folyamatos jelenlétében a világban, meggyőződésem szerint mégis igennel válaszolnék. Bibó már beszélt tömegtársadalomról. Tisztában volt vele - most Nietzschével szólok -, hogy „a sivárság egyre nő”, a „sivatag terebélyesedik”. Azt talán nem gondolhatta, amit Nietzsche nyomán Hannah Arendt írt, hogy ugyanis „a veszély abban rejlik, hogy - valamennyien - valódi sivataglakókká válunk, és még otthon is érezzük benne magunkat”, lévén, hogy hitt az erkölcsi világrend jelenlétében; bizonyára még kevésbé gondolta, hogy szükség van az „emberen túli emberre” ahhoz, hogy a földi társadalom a vaksin pislogó utolsó ember által uralt életének újból értelmet adjunk. De látta az eltömegesedés elkeserítő következményeit. Mégsem a tömegtársadalom kibontakozó sivárságának okaira kérdezett rá. Sokkal, de sokkal konkrétabban tette fel a kérdéseket, Közép-Európa, benne mindenekelőtt Németország és az utódállamok, közöttük elsősorban Magyarország alakulásának, „eltorzulásának” okaira kérdezett. Ezeknek a konkrét történelmi kérdéseknek a feltétele nélkül aligha érthetjük meg azt, ami ma körülvesz bennünket. Magam filozófus volnék, nem politikai gondolkodó. Igaz, ma már nem olyan egyszerű megmondani, tulajdonképpen mivel foglalkozik a filozófia, de a többi között kétségtelenül rákérdez a világ jelenlegi állapotára is. S ha őszintén szembenéz azzal, ami van, nem ámíthatja magát vele, hogy a rendkívüli mértékű tudományos-technikai haladással, a természet uralmunk alá hajtásával párhuzamosan az emberiség az emberközi problémák megoldásában is nagy lépéseket tett volna meg. Nietzsche írja: „»Feltaláltuk a boldogságot« - mondják az utolsó emberek, és vaksin pislognak.” Vagy hogy József Attilával szóljak: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa.” Martin Heidegger a következő kommentártfűzi Nietzsche iménti mondatához: „Szociológiánk, pszichológiánkéspszichoterápiánksegítségévelésmégnéhány más eszközzel is mindenoldalúan gondoskodni fogunk arról, hogy a következőkben minden ember egyformán ugyanannak a boldogságnak ugyan515