Vajda Mihály: Rejtekutak a posztmodernben - Vajda Mihály válogatott művei (Pozsony, 2015)

Nem az örökkévalóságnak

lágkép-nélküliség egyik fontos eleme Petrinél mindig is az volt, amit ő úgy nevez meg, hogy vallási szempontból amuzikális,452 amiről az vers annyiféleképpen olvasható, ahány olvasója van. Teljesen toleráns vagyok.”) Nem tudom, mire gondolt. De elmondom, hogyan értem a verset én. Hogy azok ketten, akik mennek az utcán, az egy, az nem nagyon lehet kétséges, ha egyszer a vers belső beszéd. Egyikőjük a nőkkel - „lágy képlékeny tekintete / könnyen kö­rülvesz keblet, combot, / elvész szoknyaráncban és mellfodorban” -, másikuk, tán mert majd gutaütést kap a poros hőségben, és sört csak képzel, belső zűrzavarával van elfoglalva, de aztán az ilyesfajta gondolatokra „hely és idő alkalmatlan”, így ő is „Beletörődik, visszatér / az élet szokottabb képeihez”, s mondja: „»Nézd, milyen komikus, / ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik / a csontos háton a melltartó pántja.«” Stb. Szóval az egy, akik ketten vannak, végül most már egy konkrét nő szemléletében ismét egyetlenné egyesül. Játék. Játékos művészet. Ami ellen Petrinek 1971-ben semmi kifogása sincsen, „amíg nem akar komoly dolog lenni”. Itt azonban a játék, tetszik ez az akkori Petrinek, vagy sem, nagyon is komoly dolog lett. Mert az, ami az élet szokottabb képeivel szembeállíttatik, az nem valamifajta, mára már üressé lett fennköltség (amire egy amolyan közönsé­gesen játékos költőnél számíthatnánk), hanem... „Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még?” Ez itt rendkívül fontos. (Kinek? Nekem. Hiszen ezzel próbálok meg bizonyítani valamit!) Amikor az Ismeretlen költő verse 1955-ből azt mondja, hogy „Amiben hittem / többé nem hiszek. ! De hogy hittem volt, / arra / naponta emlékeztetem magam”, azt még lehet egyszerűen a marxiz­mus feladásaként érteni, különösen a vers címére való tekintettel. De az egység utáni sóvár vágy feladása, az valami más. S csak ez áll szemben az élet szokottabb képeivel, ami egyben azt is jelenti, hogy hely és idő alkalmatlan immár arra, hogy ne az élet szokottabb képeiből csináljunk költészetet. - Utalni szeretnék a Zátony­ra is: „Ez nem ideje semminek.” 452 Hadd jegyezzem meg mindjárt: a tradicionális vallásosság különösen újkori for­mája, a már különben szekuláris világképpel rendelkező ember vallásossága része a „világképi gondolkodásnak”. A hagyományosan vallásos modern embernél ép­pen a vallás kerekíti le megnyugtatóan a világképet. Az a vallásosság ezzel szem­ben, amelynek Istenével beszélgetni, sőt pörölni lehet, az vagy megelőzi a „világ­kép korát”, vagy már kilábalt belőle (Ady: „Akaratomból is kihullassz, / Én akart, vágyott Istenem, / Már magamat sem ismerem / S Hozzád beszélni rontás fullaszt.” [Istenhez hanyatló árnyék] József Attila: „Láttam, Uram, a hegyeidet / s olyan ki­csike vagyok én. / Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, / hogy küszöbödre ül­hessek, Uram. / Odatenném a szívemet, / de apró szívem hogy tetszene neked?” [Isten]) Ezt csupán azért tartottam szükségesnek megjegyezni, nehogy még valaki azt higgye: nekem a vallás is „csak” „világkép”. 503

Next