Vajda Mihály: Rejtekutak a posztmodernben - Vajda Mihály válogatott művei (Pozsony, 2015)
Tükörben
nyelve, mert hiszen arról van szó, ne játsszunk már bújócskát, a közönséges nyelven kimondhatatlant? Megláttathatja-e velünk, amit ha nem is látunk, talán látnunk lehetne, persze mindegyikünknek mást és mást? Vannak pillanatok, amikor Bacsó talán így gondolja vagy így gondolta. Hogy ugyanis a költő az általa kimondottban láttat meg valamit. „A rideg és emberidegen létező valóságelemei közt a lírai rövid versek útjelzők az emberiség számára azzal a követeléssel, hogy a megértésben, a forma befogadói élményében létértelmet nyerjenek” - mondja József Attilát elemezvén (uo. 184.), de hát ezt még 1982-ben. Kukorelly Manière-jéről írván, öt évvel később, még mindig hisz talán a költői nyelv közvetlen hatalmában, de a megláttatás, s így a remény őrzése már valahogy, de hogy?, a nyelv ellenében történik: „E költészet a nyelv pusztuló-otthontalan világában bolyong, ám gyengéd, mert mindenhol felkutatja a még eleven részeket. Mindennek örül, amiben még élet rejtezik, s állandóan úton van, ebben őrzi a reményt.” (Uo. 187.) De egyre hangosabban dörömböl a világunk határait képező nyelv - s végül is a költő nyelve is csak nyelv - börtöncellájának ajtaján a kívánság: engedjük létezni, ami létező, „...hogy legyünk képesek megállni, kiállni a szorongást, hogy ne beszéljünk félre, hogy ne tegyünk úgy, mintha tudnánk, s engedjük létezni, ami létező” (uo. 190.). 1987-ben Bacsó talán még mindig hisz abban, hogy lehetséges az új világot felállító költészet. „A költő úton van, hogy újra egyszerű mondatokra leljen, olyanokra, mint egykor Hölderlin - »Dies erfuhr ich« (Lebenslauf). (»Úgy tudom« - Rónay György fordítása szerint.)” (Uo. 191.) 1989-ben Bacsó azt mondja egy interjúban Hévízi Ottónak és Pongrácz Tibornak, hogy „ami a posztmodern »felségjelét« hordozó gondolati teljesítményekből számomra fontos, az a hermeneutikai kérdésfeltevés nyomán meg nem oldott, illetve fel sem vetett kérdések köre.” (Uo. 217.) Hogy itt pontosan mit ért posztmodernen, az nem lényeges. A lényeges a túllépés igénye, ami, úgy látom, részben a Derrida-olvasmányok eredményeképp abban csúcsosodik, hogy az egyik nyelvvel szemben többé nem egy másikat akar kijátszani, hanem „a szó árnyékában” gondolja megláthatónak a nyelvileg nem kifejezhetőt. S pontosan ezt jelenti számára Paul Celan késői költészete. 688