Valastyán Tamás: Tűnni és újra-eredni. Versről - prózáról - kritikáról (Pozsony, 2007)
Eurüdikéi líraállapot
kényelmetlenül mocorogtam székemen, hosszan elnézegettem valami közelembe eső jelentéktelen tárgyat vagy eseményt, mely akkor és ott hirtelen jelentékennyé vált a könyvről éppen rátévedt tekintetem előtt; egyszóval megfeledkeztem a Hosszú nap élről. Vannak műalkotások, amelyek a kételyt mintegy magukba oldják. Megszeretik kérdező kíváncsiságát és önmagukba hívják. Ekkor viszont már a kétely nem az, ami volt. Nem teljesen elmélyült, „pálfordult” fellegjáró, de nem is métely, mely immár belülről bomlaszt. Ha szabad úgy fogalmazni, az a kívült is jól ismerő „Néző”, „Figyelő”, „Érzékelő”, mely ekként belülről méri fel az új terepet. Olyan helyzet ez, melynek szereplője, megérintve a határokat, a határtalant képes bevonni a műalkotásba. A határtalan, amint egyszer csak elkezd létezni a műalkotás - az interpretáció felé persze nyitott, ám önmaga által meghatározva, saját törvényei szerint kialakítottan - valamiképp mégiscsak zárt terében. Ilyen alkotásnak érzem és érzékelem, mondjuk, Cézanne Montagne Saint-Victoire sorozatát, Georg Trakl néhány versét, Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című költeményét; és hát némiképp hasonlókat érzek Borbély Szilárd hosszúversének olvastán is. No de a reflexiók! Nem hagytak békén. Hogy megnyugodni nem engedtek, azt még természetesnek vettem, ám az fölöttébb zavart, hogy nem tudtam magamban elrendezni - szétszálazni! - azt a gondolat- és érzésgombolyagot, melynek ugyanúgy szála a művészetről, költészetről való gondolkodást frissítő kételkedés, mint az a belátás, hogy léteznek bizonyos műalkotások, amelyekhez közeledvén a kételyt és az azt kísérő reflexiókat terhesnek érezzük. Sőt. Ebben a gombolyagban rengeteg szál van még. Rögtön az a kérdés például, hogy miért érzem rossz társnak a Hosszú nap el drámai jambusairól szóló játékos és komoly kalandhoz a kételyt? Utána pedig hirtelen: miért nem tudom mégsem elfogadni teljes egészében a verset? A Hosszú nap éli fürkésző tekintetem szemhatárának vonala - törésjel. A költeményben foglaltaktól képtelen vagyok szabadulni, kénytelen vagyok velük állandóan számot vetni, ám csakis nélkülük tudok teljes érvénnyel beszélni a versről, egész egyszerűen azért, mert ha következetes lennék a költeményhez és általa önmagamhoz - nem tudnék szólni. Pontosabban nem szólni tudnék. Ennélfogva ez a beszámoló lépten-nyomon és vállaltan következetlen marad. De nézzük a gondolat- és ér71