Vásárhelyi Mária: Méltóság és szabadság (Pozsony, 2013)
Tálibok Pannóniában
galmát, ahogyan az elmúlt évszázadban szellemi elődeik tették. Ugyanez történt 1998-2002 között a polgár fogalmával, jóllehet, kevés dolog áll távolabb tőlük, mint a polgári mentalitás, és kevesebben ártottak többet a magyar tudománynak és kultúrának, mint a most regnáló hatalom. Miközben nemzetről, hazáról, hagyományról papolnak, jól láthatóan éppen számukra nem jelentenek semmit e fogalmak, eszközök csupán diktatórikus uralmi céljaik eléréséhez. A magyar baloldal és a liberálisok hosszú időre jóvátehetetlen bűne pedig, hogy évszázada hagyják magukat kirekeszteni a nemzetből és a hazából. Szellemi restségből, gyávaságból vagy valamiféle meghatározhatatlan gyökerű bűntudatból leszegett fejjel tűrik, hogy elvitassák tőlük magyarságukat, a haza és a nemzet iránti elkötelezettségüket. Ez a megosztó, gyűlölködő, kirekesztő politika vezette a XX. század legszörnyűbb tragédiáiba az országot, és ez tartja össze az orbánista jobboldalt ma is. Egy tízmilliós kis ország, amely egy évszázada képtelen együtt élni önmagával, folyamatosan háborúban áll környezetével, és a megoldások helyett ismét az ellenségkeresés, a „mi és ők”, „magyarok és idegenek” „nemzetiek és hazaárulók” kilátástalan zsákutcájában bolyong. Az önfelszámolás számtalanszor megélt pusztító örvényébe rángatta vissza Magyarországot az orbánizmus. „...amíg ezeknek szavuk vagy befolyásuk lesz, addig Magyarország nem lesz nemzet” - írta Márai 1944-ben, és szavai a mai jobboldalra éppen úgy érvényesek. Eljött az ideje, hogy a baloldal és a liberálisok - ha útját akarják állni a politikai és kulturális talibanizmus végső győzelmének - ne csak mondják, hanem el is higgyék Ady szavait, hogy vannak olyan jó magyarok, mint bárki. Élet és Irodalom, 2011. december 2. 292