Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Majdani múzeum, avagy adattár
mert a tárgynak (a „fanyelű cirokseprű”-пек) ténylegesen sajátja az az elvontság (ez esetben az egyediség, a különösség, az általánosság,), amely körül Farnbauer Gábor mozog. Mégis: tárgy és eszmefuttatás, ábrázolás és fogalmi kifejezés, ikonitás és operativitás, a „szemléleti világegész” és a „nem-szemléleti világegész” egyensúlya mintha túlságosan is az elvontság irányába billenne olykor. „Műveld a csodát, ne magyarázd!” - szólna rá Farnbauer Gáborra olykor a kritikus, a fogalmiság, az okfejtő magyarázkodás, az okosnak ugyan okos, de a líra észjárásától mégiscsak idegen, mi több: a didaktikusság veszélyeivel terhes szövegrészieteket olvasva: „Ebben az őrlődő, disszonáns identitásban egyszerre kell sejtenünk a bontakozó, egységes én átellenes tényezőit; a tántoríthatatlan továbbkeresés és a rezignált nem-lelés - de a már felismert összefüggések tudatát is”. - Az ilyen és hasonló szőve grészletek iránytűként funkcionálhatnak ugyan (eligazítanak bennünket a Farnbauer-líra eszmerendszerében); filozófiát és tudományt átpoétizálnia azonban valójában azokban az esszéverseiben sikerült igazán, melyekben az okfejtő-magyarázó jelleg nem teng túl. Ilyen pl. az Új Novella című montázsa. Főképpen azért hivatkozom erre, mert a montázstechnika szemantikai fehér foltjai lehetővé teszik a lírára jellemző képzetkapcsolásos módszer érvényesülését, így - az Új Novella „különös műfaji zsákutca”, amely az „epikusság relatív tömörségé”-/iez vezet. Azaz: számomra esszéversei közül is azok a szövegek lirizálták át a legsikeresebben a filozófiát - hogy fönti szavainak kissé módosított változatával éljek -, amelyek a „filozofikusság relatív tömörségé”-neк a jegyében születtek. Nem tekinthetők végül esztétikailag sikeresnek azok a szövegei, melyeket képzavarok terhelnek: „Pulzál olaj vakon hézagos partomon / furánszakadatlan benső tartamom. / A tudat semmiből felöklelő zátonyai fésülik / moccanásnyi örökké, határtalan pillanattá. / Selyemszilánkokra hasad s szertefröccsen, / csobog mint ólomálmos pehelycserép” olvashatjuk pl. a Metafizikus tamtamban, eltűnődve az öklelő-fésülő zátonyok s az egyszerre olajvak és selyemszilánkra hasadó és csobogó és ólomálmos és mindezeken túl még pehelycseréppé is kinevezett „benső tartam” szörnyűséges képzettartalmán. - Itt kell szóvá tennünk azt is: értjük, hogy Fambauer Gábor miért használja a „magamba”, „magamtól” formák helyett a „belém”, a tőlem” - személyragos alakokat (merthogy kívülről nézi önmagát, merthogy így mutatja föl az Én-332