Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Csongorok, avagy az egyszerű éjszaka költői
melyeket megint csak a létélmény teljessége jellemez {„virradat” „időtlennek hitt éjszaka”; „boldog" kövületek a versindító sorban „hontalanok” a zárótételben). A vers egyik szavával élve: „eleven negatív” - ez Mikola Anikó költészetének java része, amely képes arra a nem kis teljesítményre, hogy meglássa és megláttassa a jelenségek fordítottját is. A létfilozófiai ihletésű tárgyversek után vizsgáljuk most azokat a természetképeket, melyek Mikola Anikónak az ember és a társadalom XX. századi lehetőségeiről, életérzéséről vallott felfogását objektivizálják. Hamis nyomon jár az az értelmező, aki ezekben a költeményekben - József Attilával szólva - „tartalomnak" véli a „formát"47, vagyis táj- és természetleíró verseket, „ruralista ihlettség"-et lát ott, ahol a motívumanyag legföljebb az eredetet tekintve utal a természetre, felhasználása viszont egy más logikának rendelődik alá. Ez esetben: a társadalmi élménynek, a közösséget féltő humánus elkötelezettségnek. Az utóbbiról főleg a Vihar előtt, a Vízió, a Télutó, a természeti motívumokat mítoszi sugalmazásokkal ötvöző Elmenvén elmentek a fák... és a Nyári impressziók győzi meg az elemzés aprómunkáját vállaló olvasót. Olyan versbokor ez, amely egymásba ágazik-bogazik; motívumrendszere szerves egységet mutat, ugyanakkor határozott logikai íve is van. A Vihar előtt a jelenésvárás pillanatát foglalja versbe, a képek már ismert, realitásból látomásba áttűnő technikájával: Olyan néma volt ma reggel az erdő vártam hogy szólalnak majd a madarak Arcokat hozott a víz - tisztára mosva torlódtak össze lenn a part alatt Az „arcokat hozó víz" már a természet rendjének megbomlását készíti elő, azt a hangulatot, amely a második versszakban egyre nyugtalanítóbban fogja el a vers szubjektumát: Üveggé vált szemek kémlelték titokban E nagy békességnek mi lehet az ára Számonkérés a csend vagy tékozló harag mint mikor zivatar készül éjszakára 145