Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Betűvetők, avagy az egyszemű éjszaka és a próbaút között
zettebb költőnkké Varga Erzsébetet, akinek a kibontakozását az esztétikai elemzéseket mellőző kritika hitem szerint inkább gátolja, semmint segíti. Mert ha élményeit, humánus magatartásából fakadó gondolatait nem képes egy minden ízében átgondolt, költőileg megformált világképben kellő módon tárgyiasítani, elvész, bármilyen gyakori is szókészletében a háborúra utaló motívumkor, verseinek a hatása. A Petőfi-szótár szerint legnagyobb forradalmi költőnk életművében a forradalom szó mindössze huszonhatszor fordul elő... Nem ezen, nem a külső demonstráción múlik tehát hogy Bábira utaljak vissza - sem a forradalmiság”, sem pedig a „háborúellenesség”, sem pedig az „elkötelezettség". Gorkij mondja a gyermekirodalomról: gyermekek számára ugyanúgy kell írni, mint a felnőtteknek; csak még egy kicsit valamivel jobban. így értelmezem én az elkötelezettség egyes-egyedül helytálló formájának a megvalósítását. Mert rossz versektől nem fogják leszerelni a rakétákat (sajnos, még a jóktól sem); ugyanakkor nem képesek az esztétikailag erőtlen szövegek arra sem, amire viszont az értékes irodalom hitem szerint képes: hogy megváltoztassák, hogy átrendezzék, ha nem is a világot, de legalább az olvasói tudat „szerkezetét”. A költészet e humanizáló szerepének a betöltéséhez a jó szándék: kevés. „A jó szándék jegyében - idézem megint csak Vincent Sabíkot - nagyon rossz irodalom is születhet: a művészetben a jó ellentéte nem mindig a rossz, hanem többnyire éppen a jó szándékú. Minél elkötelezettebb az író, lényegében annál jobban kellene írnia. Más kritérium itt nem létezik: az elkötelezettség művészi probléma. A programszerűen pozitív célzatú irodalmat rendkívüli mértékben fenyegetik az olyan csapdák, mint az olcsó optimizmus, a laposság, a klisé, a giccs, és általában a merevség, az egyenesvonalúság veszélyei. Ha az író a pozitívum, az erkölcsi tanulság kritériumát túlságosan közvetlenül érvényesíti, s ezenfelül művében a művészi tehetség hiánya is érezhető, akkor erre mind a »pozitívum«, mind a művészet ráfizet. ” Ezeknek az igazságoknak a képviseletében a Varga Erzsébet-recepció során hazai kritikusaink közül először Mészáros László hallatta a véleményét, „didaktikus mesé"-nek nevezve Varga Erzsébet korai háborús-felszabadító versét, az Amíg eljött a hajnal című költeményt. Nem találta „eléggé meggyőző”-nek a Narcisszis új dalát sem, melyet a munkásmilliókhoz próbált intézni költőnk. Ennél is határozottabb, elméletileg megalapozottabb ellenvéleményt jelentett be Balla Kálmán, aki - József Attilával szólva - mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy „minden szocialista pretenzióval fellépő költővel kapcsolatban - éppen a szocializmus érdeké-188