Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Betűvetők, avagy az egyszemű éjszaka és a próbaút között
kulturális dimenzióját, s amely olyan létértelmezésről tanúskodik, melynek kulcsfogalmai: a háború, harc, küzdelem, bukás, visszavonulás, csatavesztés, ellentámadás, ellenállás a katarzisos esztétikai „önfelszabadítás” képzetkörében hozhatók közös nevezőre. Visszaiktatta jogaiba, a semmire sem kötelező naiv optimizmus ellenében, az elégikus magatartást. Verseinek java részében - azokban, amelyekben belülről, a líra sajátszerűségeiből kiindulva építkezett! - prezentálni tudja azt a költészeteszményt, amely ügyel már arra, hogy a nem-eszétikailag artikulált szavak „csomagbombái’’ mint szép ars poeticájában mondja - „nehogy gáládul megöljék a verset (...) e fájdalmas magánzárkájában / világra-vérzett csecsemőt / a lába sincs védtelent kit / nem óv meg puszta négy falad / s hiába ordít ‘oá’-t /életet / rosszul vigyázott szó ha robban / memento is csak darabokban / lehet s szétoszlik tehetetlen / mint hősi halott a közös sírban / az oltottmész alatt". Továbbfejlődésének, illetve önmaga szinten tartásának egyik zálogát abban látnám, hogy világképének szociológiai dimenziójába vonja be a közéleti-politikai és etnikai létet is, múltbeli és jelenbeli közállapotaival, versekkel hitelesítve egyik költeményének önmagáról adott jellemzését, mely szerint ő „kemény realista" - holott a konszolidációs korszak lelket öltő állapotairól szót sem ejtett, hogy végérvényesen számoljon le a sematizált emberképpel; hogy szabaduljon meg végre a rosszul értelmezett publicisztikus-pártos elkötelezettségtől, amely költészetének egy részét rendre vakvágányra viszi és hiteltelen ballasztokkal terheli. „ Felelős vagyok a versért és felelős / minden vércsöppért: zsinagógát /áruházat vagy röpteret / bevérző álnok robbanásért - / míg vagyok /felelős vagyok” - írja nagyotmondó sorait még a harmadik kötetében is. Engedtessék meg, hogy figyelmébe ajánljam József Attilának - e gyémánttiszta költőembernek, a lélek „mérnökének” - a szavait, igaz látleletét erről a századról és emberének életérzéséről: Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van. A „robbanásokért” nemhogy századunk egy-egy embere, hanem a legtöbb esetben még nemzetek, országok, kormányok sem tudják vállalni a felelősséget; hol ilyen, hol olyan fedőnevű, a társadalom kulisszái mögött, 204