Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Betűvetők, avagy az egyszemű éjszaka és a próbaút között
az élet dzsungelében rejtőzködő terrorszervezetek vállalják értük a felelősséget. Amiért Varga Erzsébet felelős lehet (de ezért aztán pardon nélkül): az a vers. Hagyjon föl végre azokkal a beidegződésekkel, melyek - még a harmadik kötetében is! - ilyen nyegleségekre ragadtatják; „a vers / lehet játék / a szavakkal / öntörvényű / vidám világ / hangoztatják jólöltözött / és jóltáplált esztétikák”. Hagyjon föl, mert ennek a - jelzőiből ítélve nyilván „burzsoá”-nak ítélt - esztétikának olyan képviselői vannak, mint a szovjet L. Sz. Vigotszkij, vagy a világhírű és ugyancsak szovjet szemiotikus, J. M. Lotman, aki A művészet a modelláló rendszerek sorában című tanulmányában azt írja, hogy akik „...a kantianizmus vádjától való félelmükben nem mernek foglalkozni a játék problémáival, és teljes meggyőződéssel hangoztatják, hogy játék és művészet bármilyen összehasonlítása a »tiszta művészet« hirdetéséhez, a társadalmi élet és művészi alkotás kapcsolatának tagadásához vezet, csupán az esztétikával határos tudományok (pszichológia, pedagógia) kérdéseiben való teljes járatlanságukról tesznek tanúbizonyságot”. Játsszék csak nyugodtan Varga Erzsébet; méghozzá szigorúan a költészet játékszabályai szerint, arra fordítva az eddigieknél sokkal több figyelmet, hogy - József Attilával szólva - a „nem szemléleti világegész” (gondolatai, érzelmei) számára megtalálja a minél kimunkáltabb, minél csiszoltabb „szemléleti világegész’’-t: a személyiségét tárgyiasító formát. Mert ha valami, hát elsősorban ez az, ami kibontakozását a leginkább késlelteti, s mintegy visszájára fordulva ellentmond legjobb versei értékeinek. 102 lábú költemény című - antik verslábakon futó - versét úgy minősítette Alabán Ferenc, hogy benne a költő „a formaművészet egyoldalúságával szemben foglal állást”; ahelyett, hogy azt tette volna vizsgálata tárgyául: Varga Erzsébet kijelentései - „Formaművesség? De silány egy érdem” és: „a formák gyatra kis épületkék / befogadnak bármi sekély világot" - megfelelnek-e a költészettel mint szóművészettel szembeni kritériumoknak. Varga Erzsébetnek igaza van - de csak részben. A költészetnek (ezt helyesen látja) a külső forma: a rím, a ritmus valóban csak a felhámja; s ilyen alapon a „líra” körébe vonhatók a „Fabulon a bőre őre” típusú „versek” is, avagy az a szabályos pentameter, amely egy cégtábláról szökkent a nyelvzenére oly fogékony Weöres Sándor szeme elé: „Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő". Téved viszont - méghozzá alaposan -, amikor a belső formát, a csak önnön logikája szerint szerveződő „szemléleti világegész"-t tekinti „gyatra kis épületkék”-nek. Mert az bizony - hogy kiinduló gondolatom-205