Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Betűvetők, avagy az egyszemű éjszaka és a próbaút között
korai szövegére utaljak vissza - sikerült Csongorrá, kereső-kutató költői szubjektummá válnia, aki a létezéssel farkasszemet nézve egyre inkább úgy érzi, hogy „egyre több a kérdés"; és aki (miközben rendre kellemetlen kérdéseket tesz föl a társadalmi létünket meghatározó ideológiának) percre sem felejti, hogy előtte áll a nagy kihívás: „egyre mélyebben egyre súlyosabban / megyek lehajtott fejjel úgy is látok / 5 ítélkezem ”. Éjféli elégiáját az a törekvés tölti föl feszültséggel, hogy a „félrenyelt szavakat” emelje versbe; hiszen: „hiányzott már, igen, hiányzott a kételkedés”, mint azt József Attila-hommage-ában bevallja, pedig - miként a Hűségesek hiányában fölpanaszolja - „kell hiteles szó a hiányra", hiszen a „hűségesek hiánya" a költészetben: „hiánynak hiánya". Eszménye a közösségi típusú lírikus; azt vallja: „ki csak magának illatozik / olykor a létből is visszakozik"; feladatát pedig abban látja, hogy elmondhassa magáról: „nem vagy senkinek semminek hiánya / vagy bizonyosság minden űrt / kitöltő csoda”; vigaszadó elégikus, aki - mint Az idegen című megrendítő versében írja - úgy viszi magával „az árvaság szavát", hogy viszi egyúttal az „ötperces reményt” is, s kétségbe esik amiatt, ha a vigaszadó költői, szó - a líra háttérbe szorulásának korában - „nem kell senkinek”. Ezt az egyre szigorúbb, egyre következetesebb, egyre átgondoltabb erkölcsi magatartást, amely átszövi az Éjféli elégia egészét, s valamennyi versét a „közéleti elégikum" fogalmában hozza közös nevezőre, nem kis belső küzdelmek árán alakította ki. Metaverset, amely a költészet létmódjának kérdésein, tükrözés és nyelvi kifejezésmód hogyanjainak kérdésein tűnődne el, nem írt; annál többször nézett viszont szembe azzal a kérdéssel, miképpen növeszthető a lírai én olyan „Szuper-Énné”, amelynek szava közösségi érvényű, közösségi indíttatású és célzatú. Tucatnyi ars poeticája, mesterek előtt tisztelgő szövege közül ilyen szempontból érdemel figyelmet a még a Megközelítésben közölt Zalánok című prózaverse, amely a megfutamodó, visszakozó lírai én iróniával átszőtt kritikája; egy ellenprogram kidolgozásának az első kísérlete, amely aztán a későbbiekben az Igézi egy kötözött állat című Ady-emlékversben, a Radnótiban, az Eliot úrral társalogva című érett költeményében, a Csillagoltó Déry Tiborban, a Nagy Lászlót elsirató Harang alatt liliomban s az Andrzej Vajda tombolása alcímet viselő Nyírfaligetben teljesedik ki, méghozzá oly módon, hogy az említettekkel való erkölcsi azonosulás hitvallását egyre sűrűbben és egyre tisztultabb nyelvi formában szövik át fiatal lírikusunk immáron egyéni nyelvi fordulatai szimbólum értékűvé növő motívumai is. 208