Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Próbaút a parnasszusra, avagy az iródia és a próbaút költőjelöltjei
Hizsnyai Zoltán A Próbaút című antológiáról írott elemzésemben, keresve a fiatal költőnk bemutatkozó szövegeiből elősejlő tendenciákat, úgy láttam, hogy Hizsnyai Zoltánnal szembenézve három költőarcot láthat maga előtt az olvasó. Az egyik a személytelenség zónájából, az objektív líra tartományából néz ránk; a másik - az irónia perlekedő szavait zúdítva a világra - élet- és élményszerűbb közegben rándul keserű-dacos fintorokra; a harmadik arc pedig, akár a félresikerült fénykép, homályos foltokat, kusza vonásokat, kellően nem exponált formákat tol a szemünk elé. A háromarcúság e metaforáját, úgy látom, Hizsnyai első kötetének, a Rondának a megjelenése után is indokolt fenntartani; s kiviláglik belőle talán, hogy a gyűjteményt továbbra is hangkeresés, valamint az indokolatlanul szeszélyes értékingadozás jellemzi. Ennek az értékingadozásnak a függvényében A csattanó című Hizsnyaiversnek - úgy sejtem - a különböző, más-más következtetésekre késztető olvasatait teremti majd meg a költészetkritika. Legényes nekigyürkőzés, hetyke erőpróba ez a költemény; nem kisebb kérdéssel néz farkasszemet, mint hogy miképpen kísérelheti meg a nagy lehetetlent egy pályakezdő költő: miképpen haladhatja meg az immár a klasszikusság patinájával bevont korábbi hagyományt, melyet itt, ebben a versben, „ady endre egy elfelejtett / meg nem jelentetett írása (...) egy kolosszális ady-glossza ady glossza” képvisel, teljes terjedelmében így: „...mert...”; továbbá az a hagyomány, melyet egy „csecsemőkori józsef attila-tanulmány” fémjelez, „amit még a bába mentett meg / a már akkor a túl kritikus bébitől”, s amely így hangzik: „...akkor..."; végül pedig az a tradíció, amelyet egy „Pilinszky János-aszkéteózis" testesít meg, lakonikus üzenetével: „...sz—”, amelyhez Hizsnyai az alábbi kommentárt fűzi: egyesek szerint azt akarta írni: „szó” de közben meggondolta magát vagy belehunyt az erőlködésbe most nem tudjuk mit gondoljunk róla 270