Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Próbaút a parnasszusra, avagy az iródia és a próbaút költőjelöltjei
össze vagyunk zavarva nem tudjuk mi a teendő hogy kell befejezni a verset A költőelődökre való hivatkozások, mint az idézett szövegrészekből kiviláglik, ironikus-szarkasztikus közegbe ágyazódnak be; a kihívó fogalmazásmód hatása alól aligha szabadulhat bárki is, aki ismerője a magyar líra e századi nagy vonulatainak; a Hizsnyai-szöveg vitára ingerli, az említett nagyok és a Hizsnyai teljesítménye közötti összehasonlításra, szembesítésre készteti az olvasót, ugyanúgy, mint Krausz Tivadar Újra otthon... című, hasonlóképpen ironikus szövege; azzal a nem lényegtelen különbséggel persze, hogy míg a Krausz-szöveg iróniájának nyilai „csak” a szlovákiai magyar irodalomra záporoznak, addig Hizsnyai - a Krauszénál is nagyobb magabiztossággal - klasszikus értékeket kezd ki, kérdőjelez meg. Nyegleség? Cinizmus? Nagy mellényben járás? Alaposan körüljárva a kérdést, mérlegre téve Hizsnyai Halál fia vagyok című ciklusát, amelyben a kellő alázat teljes tudatában járja be a magyar költői hagyomány általa fontosnak vélt vidékeit, már most - tradícióértelmezésének mélyebb taglalása előtt - leszögezhetjük: nem valamiféle kamaszos pökhendiségről van itt szó; játékról inkább, amely semmiképpen sem a nagy elődök ellen, hanem azok ellen irányul, akik fetisizálják a hagyományt, azok ellen az olvasók ellen, akik a tekintélykultusz szellemében a fülük botját sem hajlandók mozdítani a líra modern újító törekvéseire, mi több: ellenszenvvel viseltetnek irántuk; s végül talán azok ellen a szlovákiai magyar olvasók ellen is, akik számára csak a magyarországi költészet a költészet, a szlovákiai magyar líra viszont, úgy ahogy van, szőröstül-bőröstül, esztétikai értéktőll függetlenül: kóklerség, szélhámosság, provinciális és dilettáns megnyilvánulás. - Igen ám, de a konzervatizmusnak és a tekintélytisztelő fetisizmusnak ez a tábora - a modernség ellentábora nem jelenik meg a versben; így az szerkezetileg megoldatlan, logikailag féloldalas, s ezért félreérthető, nem elég szabatos. Emiatt a szöveg iróniájának nyilai - akaratlanul ugyan, de - valamiképpen mégiscsak Ady, József Attila, Pilinszky János ellen irányulnak. Mondanunk sem kell: jogtalanul. Jogtalanul, főleg egy olyan kötetben, amelyben a kifigurázott töredékek ellenében nagyrészt ugyancsak töredékek állnak. Mert a Rondó egy részére bizony elég vastagon telepedett a verstörmelék, a versszilánk, a vers271