Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Verstörténés, kritikatörténés III., avagy ugyanarról másképpen
bek, mint maga az emberi élet, amelyet egy új stratégia alapján a költészet azzal próbálhatna meg újrahumanizálni - több eséllyel számíthatva talán az olvasóra -, hogy elszürkülő képét az eddigieknél változatosabb színekben állítja elénk. Teremtve, vigasztalásul - ó, Bábi Tibor „valóság”-fogalma! - akár egy „pótvilág"-ot is, lévén a költő „hamiskártyás”, szemfényvesztő, a „fantázia alkalmazottja”, aki - mint bizonygattuk - a fikcióban is benne áll (nyakig), nem lehet idegen tőle e fölemelő játék: egy „virtuális valóság" megélése és költői rajzolata. Eldorádó, az Éden, Aranykert, Tündérvölgy, a Kánaán: az emberiség nagy pozitív utópiái. Huszadik századi költő, keserű tapasztalatokkal a háta mögött, s isten tudja, mi mindennel maga előtt, aligha nyújthatja a vigasznak ezt a könnyű tudatát. A programos optimizmus laposságait sem. De lehet - mint József Attila - a Szépség koldusa. A „játszani is engedd szép, komoly fiadat!” óhajával teremtőn odafordulhat a sors felé: az irodalom „teremtett világ"-ában lelve némi derűt, örömet, valamiféle „neohumanizmust” a való világ elől. A schilleri tétel szellemében szabadítva fel önmagát: „Az ember csak a játékban teljes ember." így lehetne a költészet újra - mint I. A. Richards vallja - „a valóságban kiegyenlítetlen erők harmóniába rendezése"', vagy pedig, ha úgy tetszik, „a valóságélmény és az illúzióélmény egysége". S mint ilyen: nagyobb hatókörű olvasmány is - újra. Talán. Ami a költői világkép legtágabban értelmezett szociológiai dimenzióját illeti, maga elé képzel a töprengő elme egy olyan költői közgondolkodást, amelynek stratégiája igazodnék ahhoz a fölismeréshez, amit Tőzsér Árpád- még 1978-ban, a Tóth Lászlónak adott interjújában - így fogalmazott meg: „Az izmusok s a különböző avantgarde törekvések köztudottan a »minden egész eltörött« világérzéséből táplálkoztak. A középkor, a reneszánsz s а XIX. század átfogó világmagyarázataival szemben az avantgarde követői elvesztek a rész élményében. S nem lett - nem lehetett - az Egész művészete, átfogó korstílus, a neoavantgarde (...) sem. (...) A századforduló és a századelő káosza után megint az egységes világmagyarázatok foglalkoztatják a legfényesebb fizikus és filozofikus elméket. S egységesülő világunkat versként, esztétikumként is el kell sajátítanunk”. - Egy olyan költői közgondolkodást tehát, amelyben az alkotó - mert hiszen, hangsúlyoztuk, az ő világképét a magas rendű intellektus, a filozófiai műveltség, a természettudomány filozófiai jellegű kérdéseiben való tájékozottság szervezi egésszé- valamiképpen képesnek bizonyul arra, hogy - megint csak: a hiány-filozófiai szellemében - egy új, a neoavantgárdénál átfogóbb, rendezettebb 303