Zalabai Zsigmond: Verstörténés (Pozsony, 1995)
Csongorok, avagy az egyszerű éjszaka költői
nem magyarázza, hanem megjeleníti, formai eszközök által érezteti, sugallja a nyugtalan lelkiállapotot. Ez a mondanivalója - vagy inkább „sugallnivalója”. S most lássuk a második részt: 03. Két szárnycsapás közti térség. Távolabb. Néhány mozdulat. Ami mindig ittmarad. Szentélyek a fák. Kereszt s tornyok nélkül. Gyökerek kriptáiba a csend belekékül. Évszakok mankóin zsoltárok bicegnek. Egy arc, egy lábnyom feszül. Földnek, köveknek. A tükörben sorsod. Sorsodon túl: semmi. Arcodat mindig egy titokká közelíti. Egy testté vált titokká mindig. Húsból, fából. Madár tolla lángol a madárhoz távol. Már az első rész záróstrófája is sejtette, hogy az elérhetetlenség tudata leverő hangulatokat szül, s a második részből valóban a mélyhegedűk szomorkás dallamát halljuk ki. A rapszódia elégiába fordul. „Két szárnycsapás közti térség ’’-ben áll a költő, s - akárcsak József Attila embere - „homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent s nem remél. ” Hasonló módon pillant szét a tájon a vers második része is, amely - az első szakasz szűkszavú utalásai helyett - most részletesebben és teljesebben jeleníti meg a világot. Szomorú szemlélődés ez. Főleg a negyedik és az ötödik sor a leginkább elégikusan hangszerelt. Különösen az utóbbi komplex képe fejez ki gazdag gondolatot-érzelmet-hangulatot: az évszakok mankóin (fák, bokrok, füvek) zsoltárok (szelek) bicegnek (fújdogálnak lassan). Természetbe kivetített, általános érvényűvé avatott szomorúság ez. Vagy mégsem? Nem, mert a következő sorokban - az első részből már jól ismert ellenpontozással - a vers ismét más hangulati szférákba csap át: hangja érdesebbé válik: „Egy arc, egy lábnyom feszül. 76