Zeidler Miklós: A revíziós gondolat (Pozsony, 2009)
Irredentizmus a magánéletben és a hétköznapokban
az államhoz, az országterülethez, a hatalmi egységhez való tartozás is erősítette a nemzeti öntudatot. A felbomlás után a nemzeti egység fenntartásában szükségképpen nagyobb szerepet kaptak azok a szellemi-kulturális tényezők, amelyek kívül estek a direkt hatalmi és közigazgatási szempontokon, és túlnyúltak a politikai határokon. Ebben maga a kormányzat járt elöl, amely anyagi és politikai támogatást nyújtott a határon túli magyarságnak s ezek különböző szervezeteinek. A kultúra eszközeivel azonban az irodalom is hozzájárult a nemzet lelki és szellemi egységének fenntartásához.451 A korábbi illúziók nagy részét maga mögött hagyó, az integritásért folyó harc helyébe a Duna-medencei egymásrautaltság és a kölcsönös kiengesztelődés programját állító eszmeiség azonban inkább csak „a hazai és kisebbségi magyar irodalmak magasabb fórumain és legmagasabb szellemei között” dívott, s bár 1945 után vezető politikai körökre és a közgondolkodásra is jelentős befolyást gyakorolt, az 1920-30-as években nem tudott komolyan érvényesülni.452 Bármennyire tiszteletreméltó volt is ez a Teleki Lászlótól, Kossuthtól, Mocsáry Lajostól, Jászi Oszkártól örökölt kinyíló nemzeteszme, bármilyen szép megfogalmazásait találjuk is Kosztolányi, József Attila, Tamási vagy Illyés költészetében, bármennyire örvendetes, hogy a „»trianoni irodalom« történeti és szellemi ívelése ilyen módon a kétségbeeséstől az erőgyűjtésig, a nemzethalál képzete keltette szorongástól egy új nemzeteszme és a közép-európai regionális kötődések kialakításának vágyáig, a megalázottságtól és a vereségtudattól a »lelki nemzet« és a »dunai patriotizmus« felépítésének írói erőfeszítéséig” haladt,453 mindez csak a közgondolkodás legemelkedettebb régióit jellemezte, s a magyarországi irredenta közhangulat jelle-451 Mint Pomogáts írja előszavában, a két világháború között „íróink olyan szellemi pozíciót és olyan lelki készenlétet szerettek volna kialakítani, amely a magyarság számára lehetővé teszi azt, hogy Trianon után is fenntartsa a maga nemzeti folytonosságát és kulturális önazonosságát oly módon, hogy ez a magyarság vállalja a történelmi ország egészének szellemi örökségét, és az új helyzetnek megfelelően hozza létre a közösségi szolidaritás új hálóját, amely természetes módon kiterjed a kisebbségi helyzetbe szorított magyarokra is. A »trianoni irodalom« legnagyobb erénye, máig érvényes tanulsága, hogy a kulturális és lelki nemzetnek ehhez az eszméjéhez eljutott, hogy a gyász érzései és a gyötrődés vallomásai után számot tudott vetni a »lelki nemzet« felépítésének esélyeivel és tennivalóival.” Ld. Pomogáts 1996: 13-14. 452 Pomogáts 1996: 14. A fellobbanó szenvedély nyomába lépő megbékélés példája a Kesergő c. vers, melyben Móricz a „Nem, nem, soha!” jelszót értelmezi át; miközben strófákon át a bosszúról képzeleg, a záró sorokban megszelídül: „Nem, nem, nem! Nem, soha! Nem indulok bosszúra!...” Pomogáts 1996: 83-84. 453 Pomogáts 1996: 16. 236