Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Kassák példája
másik „great old man” testi és szellemi frissességét, lankadatlan termékenységét megcsodáljuk: amikor megkülönböztető elismeréssel szólunk az agg Mauriac ifjonti polemizáló hevéről, Fenyő Miksa ma is nemzedékeket verő debatteri képességéről, vagy Füst Milán jó ötven év óta mit sem csökkenő bibliai zsörtölődéséről. Am Kassák Lajos nemhogy nem öregszik az évek múlásával, hanem éppen mintha fiatalodnék velük. Költeményben is megrögzített „halálhangulatai” neki negyedszázaddal ezelőtt voltak; „őszikéit”, fáradtan, rezignáltan, kínai versek megcsúfolt és önmagát kicsúfoló öregembereinek maszkja mögül, a harcról lemondó tóparti horgász sóhajával ötvenedik éve körül írta. Üsse fel bárki az utolsó verskötetet, A tölgyfa leveleit-, nemcsak a közvetlenül megelőzőknél találhatja frissebbnek - de fiatalosabbnak a már önmaguk iskoláját gondozó, a nemzeti bárd köntösét próbálgató negyvenévesekénél is; s megláthatja, jegyzetlapjain Kassák úgy ír az árvízről, a Duna-partról, a balatoni vitorlásversenyről, a repülőterekről, a zsebrádiókról, a bikinis lányokról, de még a dzsesszről is, hogy érződik, a gyorsan változó élet díszletei között korát meghazudtolva mozog otthonosan. Kassák irodalomtörténeti szerepe óriási, ám maga még nem végleg az irodalom- vagy művészettörténeté: ma is új kiállításokra készül, új műveken dolgozik, várja, hogy régóta „elfektetett” könyve az „izmusokról”, melyből éppen tíz esztendővel ezelőtt olvashattuk az első részleteket, végre megjelenjék. Mind ennek: Kassák Lajos változatlanul példaadó szellemi jelenlétének és majdnem hat évtizedes pályája eredményeinek az evidencia erejével kellene hatnia; így érzik és vallják legalábbis azok, akik szinte fél évszázaddal fiatalabbak nála. A kávéházi pletykáktól, nemzetieskedő gyanakvástól, frakciózó rágalmaktól vagy irodalompolitikai jelszavaktól fertőzetlen és szűz szemmel csak az ember erkölcsi tisztaságára és a művek tanulságára figyelő mai fiatal olvasó szinte értetlenül veszi tudomásul, hogy a nyilvánvaló nagyság előtt hányán hunyták be, tájékozatlanul, sőt nemegyszer rosszindulatúan, szemüket. A kortársak - s mi több: a fegyvertársak - javarészt gyakran csak fanyalogva nyilatkoztak róla; s megmosolyogták vagy elárulták azok, kik ellenzéki sorból is gyorsabb sikerre, melegebb elismerésre vágytak, kik nemes jelszavakkal ajkukon vonultak hivatalból kijáró, fennkölt oppozíciójukba. Mosolyogtak rajta a polgárok: fekete ingén, legendás kalapjain, puritán életmódján. Piros ceruzával a kézben javítgatták volna a puristák, hogy nem tud elég jól magyarul, s örömmel gyomlálták volna vonatkozó névmásait, többesszámait. Az irodalomtörténet ugyan kénytelen volt elismerni, hogy idősebb és fiatalabb kortársaira, Babitsra és Kosztolányira, Szabó Lőrincre és Illyésre, József Attilára és Radnótira mélyen hatott, de sokszor mintha csak sajnálta volna ezt a tényt, holott ha Kassák példája még következetesebb követőkre talál, a mai magyar líra - s az az ága is, mely a „szocialista” jelzőre igényt tart - jóval előrébb járhatna. De nem értették meg igazán Kassákot, a forradalom költőjét és a költészet forradalmárát, a magyar munkásságnak talán első igényes irodalmi képviselőjét azok sem, akik politikai jelszavaikban ugyanerre a munkásosztályra hivatkoz109