Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Freskó. Szabó Magda új regényéről
lóka a cím; színei eresebbek és biztosabbak, a pasztell mellett a vonalnak is nagy szerepe van. Első a tiszta, felülről való összefoglalás: inkább az intellektus, mint a részleteken rajtafeledkező érzelmesség vezeti. Moralistája is a stílusnak: „feszesebbre kell húzni” a mondatot, az elegáns könnyedségért meg kell küzdeni, vallja. Mércéjét magasra teszi, de meg is felel neki. Hadd idézzük ars poeticáját minden kritikus tanulságára. Ambrusról írja: „Mértéke nem használható; de magatartása a legnemesebb példa. Nem a kritikus - az író példája. Megvetni a síkos hátú szavakat, irtózni az olcsóságtól, a zavartól, az ürességtől, igaznak, őszintének maradni - ez Ambrus Zoltán példája. Hitte, hogy soha nem lehet méltatlan szenvedély az értelemre, a világosságra esküdni. S ha van igazolása a »nyugati oltás«-nak, Ambrus Zoltán élete és írása az. Olyan időszerűtlen, hogy csak az ilyen példákba vethetjük horgonyunkat.” Irodalmi Újság IX/4 (1958. február 15.), 4. Freskó Szabó Magda: Freskó. Budapest, 1958, Magvető Könyvkiadó Szabó Magdát a kevesek, akik ismerték, elsősorban költő és fordítóként tartották számon (még 1947-ben jelent meg Bárány című és 1949-ben Vissza az emberhez című verseskötete). Most egy év alatt nemcsak újabb verseit adták ki (Neszek), hanem három regényét is (Freskó, Mondják meg Zsófikának és Az őz). Az idén megkapta a József Attila-díjat, filmforgatókönyvet ír, müvei napok alatt elkelnek. A feltűnő siker előtt a kritika sem maradhatott szótlan, kínos-kelletlen meg kellett magyaráznia a zavarba hozó népszerűséget. Szabó Magda verseskötetéről írva, Kardos László így mentegeti magát: „Azt akarnám ezzel mondani, hogy jobban meg kell becsülnünk az ilyen »individualisták«, az ilyen »arisztokraták« egy-egy elejtett jó szavát, mint forradalmáraink és kommunistáink forró és gáttalan (?!) hitvallásait? Persze nem!” Az Élet és Irodalom egyik méltatását, melyben csak csupa negatívum szerepel, még a Ludas Matyi is tollhegyre tűzte: lám, milyen jó, hogy az írónő nem sértődött meg a hosszú hallgatás alatt, nem kicsinyesen szenvelgő, humanista álcájú naturalista és a többi. Ezután azonban jöttek az ideológiai-esztétikai bunkóval felfegyverzett kritikusok. Bírálatuk elsősorban a formának szólt (a kritikai szabványgyűjteményben ez a talán még megtéríthető bűnösnek, az eltagadhatatlan tehetségnek vagy a zavarba hozó ügyeknek jár), de valójában nagyon is a lényeget érintette. Mi is hát ez a kényes pont, amin a hivatalos kritika fennakad, ami 12 T