Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Téli utazás. Cs. Szabó László: Hunok Nyugaton
apróbb, jelző- és szó-változtatások legtöbbje persze a pontosabb, finomabb értelmezést, az árnyalást, a jó hangzást, a szóismétlés elkerülését szolgálja; de szép számmal akad olyan is, amely az első, színpadiasán túlzó megfogalmazást enyhíti (André Prudhommeaux nem káprázatosán, csak kitűnően fordítja József Attilát; Svájcban nem másodpercnyi, hanem percnyi pontossággal működik a vasúti menetrend; Saint-Pol-Roux a szürrealistáknak már nem szenilis, csupán félig szenilis mestere; Henry Millerből metafizikus gondolkodó szerepében tetszelgő amerikai szatír lesz, hóbortos amerikai szatír helyett; s míg eredetileg az egész „nouveau roman” iskola vérszegény volt, hat évvel később már csak némely képviselője - köztük Claude Mauriac az...). A változások egy részéből a romantikus stiliszta és a nemzeti győzelmeken, „nyugati áttörésen” könnyen hevülő férfi önismeretről is valló, az elhamarkodott ceruza- vagy ecsetvonást kiigazító pentimentója olvasható ki (így mérsékli például A Kegyenc Párizsban című 1965-ös tanulmányának sivár körülményeket, gyarló művészi teljesítményt fölmagasztaló lelkesedését); néha pedig a változó közízléshez, az újabb értékítéletekhez, szabadosabb szókimondáshoz alkalmazkodni igyekvő - mert tetszeni s tanítani, ellentmondást nem tűrve is, kellemesen vágyó - esszéista engedménye is. A törzsszöveg bővítményeiben a termés ismerője felfedezheti az 1962 óta írt cikkek és tanulmányok egyik-másik megállapítását, elmésebb fordulatát is. Néha ugyan ezeket a bővítményeket szívesebben látnánk lapalji jegyzetként vagy önálló dolgozat magjaként (mint például a Sinkó Ervinnek szentelt bekezdést, a szürrealizmus társadalmi-történelmi gyökereiről való fejtegetését, Oscar Wilde bemutatását, vagy a Francis Ponge költészetére nehezen alkalmazható - azt sem nem igazoló, sem nem kivégző -, kissé hajánál fogva előrángatott Moliére-idézetet), ám egy-egy fontoskodó kitérőért, a szőnyeg fonákján lazábban elkötött szálért bőven kárpótolnak a Cs. Szabó legjobb formájára valló újabb megjegyzések, a pillanat hangulatát végérvényes formulában rögzítő képek: a kiégett, romos házakon virító sértetlen kanárifészkekről, a neorealista filmekbe illő olasz feketézővonatokról, Róma mindnyájunknak oly kedves központjáról, a „teveszőr- és trágyaszínű városrészről”. A lelkendező elismerés után végül engedtessék meg néhány szőrszálhasogató észrevétel is; csak a kritikusnak is sasszemű írót tiszteljük meg vele, aki mások házi feladatában még az értelmet nem zavaró sajtóhibát is észreveszi. Bogarászás közben fedezheti fel az olvasó, hogy az Hôtel d’Alsace-ról lemaradt a kúpos ékezet, a Saint-Germain-des-Prés-ve éles helyett tompa ékezet került, a dites ige többes szám második személyű alakja a rendhagyó -s helyett szóvégi -z-t kapott, a Soupault-val helyett pedig ezt olvashatjuk: Soupaultal. Megemlítenénk még, hogy legjobb tudomásunk szerint a jeles publicista, Robert Aron aligha „a híresebb Raymond öccse”: Raymond Aron, a Sorbonne szociológiatanára másik családból származik, s névrokonánál ő a fiatalabb, éppen hét évvel; Mauriacnak XII. Pius pápáról maliciózusan elsuttogott mondatát („Enfin... il n’est pas bête”) bárhogy próbálgatjuk, nem halljuk magyarul kissé 157