Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Indulat és látomás. Siklós István: ember5húrral
a formát a legjobb Nyugatosok biztonságával kezelő költő vagy olyan, aki a „modernizmus” érdekében, egy elképzelt magyar költészet és nyelv már-már megható, csak az úttörés érdemére pályázó szolgálatában egyre makacsabbul vállalja a kísérletezés és a meghonosítás késve jutalmazott mártíromságát; akad, aki talán tüstént magasabbról indult; aki fürge gondolatiságot és friss lírát, iróniával kezelt hagyományt és modern világképet: egy lényegesen szélesebb skálát az ihlet és az evidencia bizonyosságával fog össze; akad, ki kusza nézeteiért ösztönös hallásával, mélyen gyökerező nyelvérzékével kárpótol, s olyan is, ki iskolázottságának meg groteszk képzelőerejének hitelét időnként kusza nézeteivel rombolja le; s persze nem egy, aki elsőre s talán túlságosan könnyen is élvezhető és értékelhető, de akit hétköznapi gondjaink és örömeink, erkölcsi háborgásaink, sorson-történelmen bánkódásunk közepette azért mindig találóan idézhetünk; nem sokan vannak viszont, akiknek hangja oly telt zengésűen egyéni, oly félreismerhetetlen, világa oly látomásos és egységes, költői elhivatottsága oly meggyőző lenne. Ez a határozott, egyéni hang meg a küldetésként felfogott költő-szerep magabiztos követelése persze Siklós esetében sem jelent gyökértelenséget, építkezést a semmiből, újrakezdést a tabula rasa erőszakos mozdulata után; s még csak azt sem, hogy ez a költészet, kinek-kinek ízlése szerint, nem sodor salakot is. A hatások közül önjellemzésében kettőt maga is fölemleget: a hindu bölcseletét és a szórványfordításokban is bemutatott modern angol-amerikai költészetét. Az elsőnek köszönheti - amennyiben ezt a laikus elme megállapíthatja - néhány képzőművészeti ábrázolást követő képét s még inkább lényegkereső spiritualitását, a mikrokozmosz és makrokozmosz egységéről, az öröklétbe emelt jelenségekről illetve a szakadatlan alakváltozásról vallott nézeteit; az utóbbinak: a gondolati, grammatikai és képi megszakításokat-átjátszásokat, a metaforára nyíló vagy abba átindázó metaforát meg esetleg néhány tipográfiai fogást: szabad központozást, kisbetűs vagy zárójeles címet, folyószövegbe útjelző póznaként letűzött számokat, a két taggal egybeírt, de nagybetűvel kiugratott kötőszót (S, éS), amelynek használata eléggé következetes ahhoz, hogy higgyük: nem a feltűnést kereső modorosságnak, de füstölgő, sistergő, bibliás szövegmondásnak, szorosabb, nemcsak párosítást, de szinte biológiai egységet, barokkos burjánzást, metamorfózist feltételező kapcsolásnak jele. Mind a hindu bölcselet szemlélete, mind a tipográfiával is tükrözött lélegzetvétel Siklósnak oly belsőből jövő sajátja, hogy ösztönző példa, bűvölet nélkül is fölfedezhette volna mindkettőt; mint ahogy dzsungel-vágya, hímcsörtetése (rettenetesen mint a vadállat), fenyegető, komor jóslatokba bocsátkozó kedélye, látomásos szenvedése is csak rokon Adyéval. Az alkatot - és a költői alkatot - már idegenebbnek érezzük Weöresétől, aki előtt pedig verssel is tiszteleg, s akit nemcsak fátyollebbentő mozdulatában, epigrammatikus filozófiai tanácsaiban, de népi szürrealizmusában, groteszk táncdalaiban, dülöngélőiben, játékos (gyermek)verseiben is szívesen követ. Találkozhatunk még persze egy vagy két József Attilá-s fordulattal, Babits-idézettel (Indus/tálnak dőlnek éhes kések), ritmus-átvétellel, 193