Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Korral viaskodó ember. Déry Tibor: Ítélet nincs
vagy pontosabban: az ifjú kezdő első pártfogójáé földiesen derűs és pasztellszínben tartva meghittebb, mint a modell lehetett vaskosabb életében, légies lírájában. Szilasi Vilmosé, a német földre szakadt filozófusé barátian, bizalmasan is tiszteletet parancsoló. A groteszken át is csillogó, incselkedve-anekdotázva is megható Gáspár Endréé; több mint három évtized távlatából is rapszodikus vonásokkal felvázolt, s vázlatnál szükségszerűen tovább nem jutó József Attiláé. Nagylelkűen méltányos és kíméletlenül hűvös Révai Józsefé, a Felelet körüli boszorkányper ügyészéé; s a szív, az indulat árnyalása nélkül, ridegen pontos Kassák Lajosé, akinek jellemzése, a két tábor nemtetszésére bizonyára egyaránt jogot tartva, végül is hitelesnek tetszik: „Műve talán nagyobbra nő, ha felismeri, hogy választania kell, s lemondania hatalmi becsvágyáról, hogy azzal is alkotó erejét dúsíthassa. De csak önmagát ismerte, pontosabban, lelki szükségleteit. így volt boldog, liliputi harcainak boldogtalanságában is, jelentéktelen híveinek bokrában, bokájáig sem érő, beltenyészeti ellenségeinek nagyobb gyűrűjében.” Annál ingerlőbb viszont egy hosszú éveken át jó barát és tanítómester: Füst Milán bemutatása. Már az indítás is rosszhiszeműen kötekedő: „Üdvözlégy hát, csontváz, ki ott lenn a többiektől kissé félrehúzódva fekszel, játszva, hogy magadban akarnál maradni, pedig csillapíthatatlan csontfejedet most is vágyakozón a többiek felé fordítod. Sokat tudsz, de azt játszod, hogy többet. Hosszabbnak adod ki csontjaidat is a ránk mért hat lépésnél, rettegvén, el ne vegyenek egy ásónyit sem jussodból. Gazdag vagy, teszed a szegényt. Sátánkodsz, hogy a köznép rád ne piríthasson. Könnyűséget és lebegést imitálsz most is a sírban, alkalmatlan óasszír bikatesteddel. Melyet szárnyak híján talpig gyászba s gőgbe öltöztettél, mert ó, hogy szerettél volna közösködni, s nem tudtál. Hogy szerettél volna élni, s nem értettél hozzá”. S a továbbiakban is zuhognak a vádirattá álló vádak, amelyek egy géniusz nagyságát - a Dérynéi ihletettebb és korszakosabb tehetséget - így sem kezdhetik ki: Füst Milán pózoló költő és rossz színész, modoros, szerepjátszó, erőszakosan oktató, minden arányérzéket nélkülöző, s ó, tapintatlan férfi... Dérynék elfogultságaira, gonoszkodásaira, sírontúli kötekedéseire, sőt nemegyszer kíméletlenségére mentsége, hogy némi kacérkodó cinizmussal tudatosan veti el a halottakról szóló latin mondást: „Róluk jót vagy semmit?... dehogy, a rosszat is bátrabban, mint a még kíméletre szoruló élőkről.” S menti, hogy talán nem kevesebb kacérkodással, önmaga bűneit is szívesen sorjázza: „gyávaságát, lagymatagságát, szivacstermészetét”, változékonyságát és opportunizmusát, önzését és könnyelműségét, a vissza nem adott kölcsönöket; azt, hogy olykor elárulta társait, elszerette barátja feleségét, szeretőjét, hálátlan volt mestereivel és jóakaróival, nem sietett a bajban lévő Kassák segítségére, jómódban, kivételezetten élt, míg szenvedett az ország, s íme most, ő, aki az Internacionálé hallatára, mint öreg katonaló a trombitaszóra, még mindig fölemeli fejét, gazdaként keríti be házát, polgári háziúrként fillérekről vitatkozik kőművessel, villanyszerelővel... S menti végül a még nagyobb kíméletlenség: önnön testének materialista, biológiai szemlélete; az emberé, aki a fonnyadó lábikrát, 201