Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Visszatérők közsöntése. Bikich Gáborról és Csokits Jánosról
alkotás egységét afféle „egzisztencialista analízisben” megmutatni, a származás, a kivetettség, a gyökértelenség, a megőrzés fogalmaival operálni, a szűk sávban pásztázó indulat kisülései vagy a szerepekbe menekülő öngyötrés higiénikus hatása után nyomozni? Inkább holton szokás az ilyesmit elvégezni, viviszekció akkor is. Irodalmi pszichoanalízis? De jobb besötétített szobában önmagunkat díványra fektetve tűnődni arról: orális típus-é a költő, ki az éhségről elvont értelemben is annyit beszél; a hamleti alkat hogyan „oedipális”; milyen „ős-jelenetet” dolgoz ki történetté egy lidérces folyóparti álom? Csak vallatáshoz vezetne a szociológiai módszer is: kinek nevében, kihez szól a költő? ki verseiben az én, ritkábban, de talányosabban & mi? milyen csoport-világszemléletet fejeznek ki erkölcsi-politikai szentenciái? Poétika azután? Persze, csakhogy ami a nyelvet illeti - a köznapi szavakkal élő, beszélt nyelvet, sem nem „népi”, sem nem „modernista” stílust az egyiknél; a választékosságot, archaizálást, ritka szavak kedvelését a másiknál - kiderül az magától már az első felolvasott versből; verstannal bíbelődni pedig, bár ugyancsak szükséges, de körülményes volna. Forráskutatás? Óvatos ellenőrzés és meggyőző példatár nélkül csak ráfogás volna, ha azt mondjuk, hogy József Attilát és Kosztolányit szerethette az ifjú Csokits János (örökölt is az utóbbitól néhány játékos, dús rímet), később pedig talán az angolokat, T. S. Eliotot leginkább; Bikichről viszont köztudomású, hogy úgy beleásta magát Pázmányba, a régi magyar irodalomba, hogy csak tévedés lehet, ha azt sejtjük, Babitsba és Füst Milánba is. Irodalomtörténeti távlatok? Hagyjuk ezt is azokra, kik távlatokkal már valóban rendelkeznek; ők majd megmondják: egymástól függetlenül, akár egymástól idegenkedve, de egy mezőnyben alkotott-e az enciklopédikus sorozatban madarakat, rovarokat, virágokat versbe szólító Juhász Ferenc, a páros századokban oly játékosan egyet-egyet hátralépő Határ Győző meg Bikich Gábor; vagy hogy adhatott-e egy holdkráterben képzelt találkozót egymásnak, századunk hatvanas éveiben, Nemes Nagy Ágnes, Bakucz József és Csokits János... Jómagunk, egy pillanatra, maradjunk meg inkább egy afféle „kritikai fikció” mellett, mely persze, bár nem felelőtlenül, történetileg, szerkezetileg nem igaz, nem teljesen igaz; csekély előnye csak hármasán tagoló egyszerűsége, talán áttekinthetősége. Csokits Jánosnál, ha nem is a versek időrendjét, csak az élményt tekintve, talán minden az Éden elvesztésével kezdődött; a valódiéval, melynek színhelyét általában a gyermekkorban tudjuk, vagy csak az utólag elképzeltével, megálmodottéval. Érzéki, dús ez a természeti álomból megteremtett Éden, ember alig is lakja, legfeljebb a Nő, a Paradicsom gyengéd Évája; nyárutói érettsége, édessége, bársonyos barackjaival, a szendergő szőlőfürtökön felvillanó aranyzöld lánggal, illataival, irizáló színpompával mintha Kosztolányi Őszi Reggelijének érzelmesebb s még árkádiaibb változata volna. S az Éden fölött talán még volt isten, s az Édenben lehetett játszani. Hősnek lenni és trubadúrnak; kamaszos bájjal udvarolni, attilás hetykeséggel cicázni, bókolni „sorvégen parázsló, parázna rímelő ragokkal”. S emígy játszani a szóval, az irodalommal, boldog 244