Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Második kaptatón. Parancs János: Fekete ezüst
gondozásában kiadott Félálom című beköszöntő füzetével. Jó érzéssel, mert hinnők - tárgyilagosan dicsérhetjük most a nemzedéki társat, első párizsi esztendeinknek emberségben példát is adó társát, a szenvedő moralistában megbúvó független és józan elmét s persze a költőt; s tehetjük ezt immár úgy, hogy - Parancs magyarországi visszatelepedése után tíz esztendővel - senki nem mondhatja amott: kéretlenül akarunk helyi dolgokba beleszólni, kakukkfiókát csempészni a hivatalosan számon tartott magyar irodalom kissé szűkkeblű gyanakvással őrzött fészkébe, s türelmetlenül sürgetjük elismertetését annak, kit az irodalmi „establishment” elég sokáig megvárakoztatott az előszobában... Véleményünk árnyalásához talán hasznos a pályakép fölvázolása is: honnan indult Parancs, s milyen lapályon át érkezett meg újabb költészete - reméljük: immár egyenletesen emelkedő-kaptatójához. A kezdet egyszerre volt váratlan, ígéretes és szinte egzisztencialista értelemben drámaian felelősségteljes; „őstehetségit” már ezért sem mondanánk, ő öklendeznék legjobban a szótól meg holdudvarától. Parancs, a faluról jött cselédivadék és huszonegyedik évét taposó keményfejű mérnökhallgató s oly puritán ifiú, ki addig a szépirodalmat gimnáziumi penzumnak, a verset fölcicomázott hívságnak tarthatta, idegen környezetben, Párizsban lépett be, szinte egyik napról a másikra, a költészetbe, hogy vesztett hit, Isten-hit meg egyéb vesztett remények helyett a líra legyen léte egyetlen fogódzója, a versírás naponta megújított fogadalma. Fogadalma és vallomása: a megannyi, valós és átvitt értelemben vett száműzetésről, a létezés (s talán a nemiség) borzalmáról, a padlásszoba börtönfalai közt sűrűsödő magányról; kedvenc szavaival: a halál szorongásáról, a bűntudatos bánatról, a szégyenről. Egy kívül tüske, bévül csupa seb lélek panaszkodott és átkozódott, bár önmagát még szigorúbban ítélve meg, mint a világot; s a tágult pupilla dermesztő tájakra meredt: a „belső térre”, a „sűrűsödő gyász honára”, a „magány üregeire”, a „némaság tölcséreire”, a szörnyű történésre meg a történés hiányára: a megálló időre, kocsonyás múltra, pépes, ragacsos, lucskos jelenre, semmit nem kínáló jövőre. S mondta mindezt Parancs olykor sután, jóval gyakrabban látomásos képi erővel, dallamtalan sorokban, de ráolvasó lendülettel. Közben, tüneményes önképzéssel, évtized hátrányát hónapok alatt behozva megtanulta, mi elsőre megtanulható József Attilából és Weöresből, Juhász Ferencből és Nagy Lászlóból, ösztönzést szerezve néhány XX. századi francia költőtől is. Az indulásnak jellegét - s baráti kedveskedés nélkül: talán nem is nagyságrendjét - mégis egy másik párhuzammal szemléltethetnek: oly töményen, már-már túlzóan „romantikus”, de a belső hitellel, sugárzó erővel még a sutaságot, darabosságot is elfogadtató volt, mint hajdan Jékely Zoltán andalítóbb és mívesebb, ódonan halálillatú kezdő remeklése. Alig jelent meg első kötete Párizsban lapjánál, a Magyar Műhelynél, melynek szerkesztője, alapító tagja is volt, Parancs 1964 őszén visszatelepedett Magyarországra; higgadtan, szerényen maga is megírta, miért; hadd tegyük hozzá: gyanítjuk, magánéleti okokból is. Tehette már akkor, mert nem volt politizáló alkat, s nem volt politikus költő sem: a Félálom Budapesten is kiadott anyagá249