Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Második kaptatón. Parancs János: Fekete ezüst
ból egyetlen történelmi inspirációjú poémát hagyott csak ki, ma már szinte feleslegesnek tűnő tapintattal. De az élet színterének változtatásával nem lett politizáló költő amott sem; a köpönyegnek előnyökkel is járó forgatása soha nem volt kenyere, mint ahogy nem volt a származást fölemlegető osztályharcos szociális vádaskodás, ősök sérelmeit hánytorgató indulat sem; önfegyelemből, méltányosságból, alapvető demokratikus szemléletből, a történelem és a lélek, a saját lélek hol szelídülő, hol elszabadulni kész vadjainak ismeretéből, írásban is, egy még születésre váró egyenjogú emberiség tagjaként vizsgázott mindig. Hogyan találkozott tehát Parancs nyolcesztendős párizsi eszmélkedés után az új társadalommal, új környezettel? - akad erre is célzás otthon írt verseiben. De még egyértelműbben, megszenvedettebben, alkalmasint verejtékesen arról: mit jelentett a szembesülés egy, a franciától s az ő párizsi gyakorlatától „közbeszédként” oly különböző költői modorral? Mert sarkítsunk a példázódás kedvéért: bizonyos értelemben „hályogkovács” volt addig Parancs János, ereje-hatása abban rejlett, ahogy egy erős érzelmi mag köré, mintegy csillagsugárban, gazdagon asszociálta, vetítette ki képeit; a hazai költészet java része viszont (ha nem is színe-java, inkább tisztes átlaga) kifejtő, „diszkurzív”, demonstrálóan alárendelő vagy okozatian mellérendelő, hagyományon alapuló retorikát kamatoztató s persze a mesterség minden csínját-bínját ismerő, a kötött formákban otthonosan mozgó, zenei. Az új közegben Parancsnak a szótan után a grammatikát, mondattant kellett tanulnia; meg mindazt, mivel addig alig élt, s miről eleinte bizony ügyetlenül, iskolásán felelt: rímet, kötöttebb formát, közölést, enjambement-t. Nem csoda, ha az otthon megjelent első két köteten, az 1966-os Portölcséren meg az 1970-es Mélyvízben valamivel javuló válogatásán érződik a nyelvet harapdáló erőlködés: a nemrég még ösztönösen oly ihletett költő gyakran téved bőbeszédűségbe, érzelmességbe hajlik vagy körülményesen mesél, hol magyarázkodik, hol pedig fordított nosztalgiát táplálva életrajzi dokumentumokat sorjáz - megadva néki persze a jogot erre is, sejtve, hogy számos okból könnyebb volt költői prózában megírnia a belőle kikívánkozót, mint cikkben, párizsi múltról elszámoló beszámolóban... Befejeződtek-é az „átképzés”, a „továbbképzés” iskolaévei, s úgy beszéli-e már Parancs az új nyelvet, hogy egyetlen mester modora sem üt át rajta? - joggal kérdezhetnők a Fekete ezüst új gyűjteményét fölütve. Fül és kaján társító ösztön kérdése egyelőre, melyik fordulatból kinek hangját véljük kihallani. „Tégy bármit”, kezdődik a vers, s rávágjuk, József Attila-i, illyési indítás; ezt olvassuk: „ha inni kértek inni adtam / mindig magamat kárhoztattam”, - s megint nyelvünkön: Attila. Weöres azután emitt, nyilván akaratlanul pilinszkys zárókép amott: „a halálraítélt menettel, vonszolod magad előre”. De akad, meglepetésre, adys áthallás is: az Arnyéklovas lidérces látomása, Rémkirály-variációja vagy a Halálfélelem Ős-Kajánra ütő zárósora: „Barbár testével rámfeszült egészen. S forogtunk, birkóztunk reggelig.” S bármily szép az Ifjúságunk befejezése, a Hajnali részegségre meg valahogy általában Kosztolányira gondolunk tüstént: 250