Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Második kaptatón. Parancs János: Fekete ezüst
hogyan” - fűzi gunyorosan egymásba a napi politika szóképeit-magyarázatait az Egy virágban; de az illyési antológia-darab mellé stilárisan is odakívánkozó Mikor már zaklató sorolását mégis ezzel az erkölcsi főfelvetéssel zárja: „mikor már nincs előre és / nincs már hátra sem / mikor minden por és hamu / bármit akkor sem”. Korban, társadalomban hétköznapi kötöttségekkel benne élő, történelemben (is) gondolkodó poéta lett a honban, az ötödik évtized küszöbén Parancs Jánosból; de lett-é belőle a magyari oskolát kijárván afféle „diszkurzív” költő? A Fekete ezüst legjobb verseivel jelzett fejlődésének, második nekifutásának lényegét abban látjuk, hogy hagyományos, elmarasztaló értelemben mégsem; amit frissiben megtanult, kétségbe is vonja abból, mi manapság már jogos kételyeket ébreszthet; s a maga helyén, a maga módján modern ő is, ha nem is éppen „modernista”, mint sokak szerint: elhagyott régi pályatársai. Parancs a hetvenes évek kezdetétől egyre nagyobb csömörrel hőköl vissza a retorikától, a készen kapott fordulatoktól, a megkopott jelentéstől. „De hagyjuk a tökéletlen / félrevezető szavakat”, írja egy helyütt, a szavakat, melyek „értelmetlenül összecsengenek / kiürülnek és összeesnek”; a Mondhatatlant úgysem tudják mondani, megnevezni; az ismétlés a jelentést csak gyanúsabbá teszi, példázza az Alapművelet; a magyarázkodás hálójával, tudóskodással nem tudjuk elkapni a „röpke lángot az éjben”; a klisékből csak akaratlan paródiát - a kiábrándultság leltárát, az irodalmi élet és modor paródiáját - lehet összeállítani, mint a Megjegyzések ben vagy az Erőviszonyok ban; a szó csak akkor magasztosul föl, ha erkölcsi tartás, mártír-sors a fedezete, mint a Radnóti emlékére írt Mintha a szóban. Hogyan fog ki akkor ezen a megtanult retorikán a végre új kaptatóhoz érkezett Parancs János? Részint úgy, mint régebben, mint indulásakor: a régi erős töltésű, szinte archetípus-kisugárzású képekkel; poézisa ismerőinek: a képzeletet itt is jellemző „mocsarakkal”, „kásás tavakkal”, „iszapos éjekkel”, „körbenforgással”, „helyben futással”, „pörgéssel”, „poshadt emésztőgödörrel” (s nyilván nem vett búcsút tőlük Csupán című, önnön modorán, fordulatain, „anyagi képzeletén” enyhén ironizáló leltárában sem); de hozzájuk most ellenpontként, misztikus utópiaként új kép-hálózat is társul a „fény”, a „tűz”, a „csarnok” szakrális motívumaival, az „ég opál fényben ragyogó csarnokával”, az „aranyként úszó égi gályával”, „végtelen ragyogással” vagy az ilyen csokonais, József Attilá-s gyöngédségű ráérzésekkel: „a lét lebegő könnyű pára, / gyorsan kioltható kicsi láng”. Felsoroló verstípusaival azután, hol a logika eszén túljár a megannyi csajkái, csupánnal sorjázott logikán túli makacsság, vagy a régi ellen-retorika törvénynek engedelmeskedő, az „ellentétek egységét” megvalósító, nyelvi félkész anyagokból összerakott jellemzés, afféle (nyelvi) arcimboldói portré, melynek kedvenc leleményét kötetről kötetre át tudta menteni. De kifog végül a „diszkurzív” retorikán két, Parancsnál valóban újdonságnak számító eljárás: a kiforgatott, lejáratott közhelyekből, szólamokból, majdnemidézetekből sejtetően, ironikusan, szétágazó folytatást kínáló, mondatközi, 252